A dualista-rendszer az 1867-es kompromisszum eredménye melyet Őfelsége Ferenc József kötött a magyar népet képviselő Deák vezette liberálisokkal (az osztrák-német liberálisok hallgatólagos beleegyezésével). A kiegyezés bírálói leginkább annak "nemzeti sérelmeit" panaszolták. Még Károlyi Mihályt, a nemes és jólelkű magyar arisztokratát is megtévesztették az ilyen irányú agitációk. Ez kitűnik fél mondatából: ,,a közös minisztériumokban a paritás merő látszat." Károlyi itt tévedett. Bár a közös hadügyminisztériumban valóban nem voltak olyan súlyban magyarok mint azt a paritás megkövetelte volna, de a közös hadsereg nem jelentett Magyarország számára veszélyt, már csak azért sem mert Ferenc József nem alakalmazta volna úgy, hogy a magyarok tiszteletben tartják fejedelmi jogait. A közös külügyminisztériumban a paritás tényleg látszat volt - már ami a követségeket illeti - ugyanis magyar arisztokraták (na meg persze lengyelek) képviselték a birodalmat külföldön. A közös külügyminisztérium többi részlegében érvényesült a dualzmus alappilére (az egyenrangúság). Közös pénzügyminiszter is került ki a magyarok közül, példának ott van Kállay Benjámin aki húsz évig maradt eme tisztségben. A két birodalomrész a delegációk ülésein és mindenütt másutt is egyenlő volt. Ennek megkérdőjelezése mindössze jogi szőrszálhasogatás és Deák művének félreértelmezése. A belpolitikában már súlyosabb gondok voltak. A kiegyezés elleni agitáció következtében eme nagyszerű mű fenntartását leginkább az arisztokrácia támogatta, ennek folyománya volt a hatósági erőszak, a korrupció és a a korlátozott választójog (ebben változást csak a Szabadelvűek Széll Kálmán alatt hatalmon lévő csoportja akart) valamint Tisza István reakciós elvei. A parasztság éhezett, a középosztály (már ami volt) megfeneklett, és nem rendelkezett érdemleges befolyással az ország irányítására. Ferenc Józsefet nem érdekelte a magyar belpolitika, számára csak az volt fontos, hogy a magyarok betartsák a 67-es megállapodást, és ha kellett (akár Ausztriában 1867-70, 71-79 között) eggyüttműködött a liberálisokkal, sőt neki köszönhető az általános választójog Ausztriában. Tehát ha a magyarok belátják a kiegyezés előnyeit (főként gazdasági és külpolitikai) akkor a császár és király nem habozott volna akár Károlyit kinevezni magyar miniszterelnökké. A kiegyezés csak egyetlen ponton kiálltott változásokért. Ez a nemzetiségi kérdés volt. A német és a magyar hegemónia erkölcsi és gyakorlati tarthatatlansága nyílvánvaló volt, még a lengyel segítség ellenére is. Ezért Jászi Oszkár és Kossuth Lajos terve, a Duna-Konföderációnak a népek egyenrangú szövetségének a megvalósítása lett volna/lenne időszerű. A dualista korszakra a kortársak is csak ,,boldog békeidőkként" emlékeznek, még azok is akiknek kifogásuk volt a rendszer ellen.