A győri program hatására meginduló hadiipari konjunktúra tovább folytatódott. Az ipari termelés 10943-ban 38%-kal volt magasabb az utolsó békeévinél. Ennek a korszakban példa nélküli fejlődésnek az alapját eleinte főleg belső tényezők biztosították. 1941-től viszont már külső forrásokra is lehetett számítani. A háború előrehaladtával Németország szövetségesei ipari kapacitását is hasznosítani kívánta. A német–magyar gazdasági együttműködés keretében két jelentős nagyberuházásra került sor. Az egyik a hazai alumíniumipar fejlesztését, a másik a korszerű hazai repülőgépgyártás bővítését szolgálta. Természetesen a Harmadik Birodalom vezetői nem önzetlenül áldoztak jelentős erőforrásokat a magyar ipar támogatására, hanem egyúttal saját, egyre növekvő igényeik kielégítését is várták tőle. A német beruházásokkal azonban a magyarok is jól jártak: nőtt a munkaerő képzettsége, fejlett technika érkezett az országba és pozitív hatásai voltak az életszínvonal alakulására. Az iparfejlődés ugyanakkor bizonyos torzulásokhoz vezetett. A fokozódó nyersanyaghiány, a külkereskedelem csatornáinak beszűkülése, Németország és a honi hadsereg igényei egyes ágazatoknak feltétlen prioritást biztosítottak. A növekedés elsősorban a bányászatban, a vegyiparban és a gépiparban volt nagyarányú. 1943-ban a magyar ipar már korszerű repülőket, harckocsikat és tehergépkocsikat gyártott.

A negatív oldalt a kereskedelmi viszonylatban német oldalról felhalmozódó klíringadósság jelentette. Berlin kinyilvánította, hogy a gazdasági kapcsolatokat egyértelműen a politikának rendeli alá: „A Magyarországról érkező hatalmas szállításokat a közös hadviseléshez való hozzájárulásnak kell tekinteni, amelyet Németország természetesen később figyelembe vesz.” – jelentette ki a birodalmi külügyminisztérium egyik tisztviselője. 1943-ban a német tartozás összege 1 milliárd márkára rúgott, de hasonló tendencia érvényesült a többi kelet-közép-európai szövetségessel szemben is.

Németország, valamint az 1941-es hadba lépés után a magyar hadsereg igényeinek kielégítése komoly gondokat okozott a mezőgazdaságban. A takarmánytermelés csökkenése kihatott az állatállomány létszámára is. Az 1938. évi kiemelkedően jó gabonatermés {I-129.} után sorozatosan rosszabb évek jöttek. Ennek oka részben a rossz időjárásban, részben abban kereshető, hogy az állami erőforrások jelentős része a hadiiparba áramlott. Ráadásul a bevonulások következtében komoly munkaerőhiány jelentkezett. A termelést és az ellátást már 1939-től államilag szabályozták. Később viszont annyira rosszabbodott a helyzet, hogy a kormány az 1941/42. gazdasági évtől szervezett elszámolás bevezetésére kényszerült. 1943 januárjában jelent meg az általános beszolgáltatási kényszert életbe léptető rendelet. Ettől fogva minden gazdálkodó a föld aranykorona-értéke alapján kiszámítva meghatározott élelmiszerféleségeket tartozott beszolgáltatni, függetlenül az adott évi tényleges terméstől. Kidolgozója, Jurcsek Béla államtitkár után, mint Jurcsek-féle beszolgáltatás került be a köztudatba. A világháborúba való belépés 1941 nyarán nem hozott döntő változást a lakosság életkörülményeiben. Annak távlatilag veszélyes következményei ekkor még nem tudatosultak az emberekben. Háborús pusztítások nem érték az országot, a katonai hadszíntér messze volt és egyelőre a katonaköteles korú férfiak zöme sem került ki a frontra. A társadalom nagyobbik része a háborút a lassan növekvő megélhetési nehézségeken, a felfelé kúszó árakon és az áruhiányon érezte meg. A mindennapi életet szabályozó rendeletek és intézkedések számos kellemetlenséget okoztak, viszont az állami beavatkozás annyiban sikeresnek minősíthető, hogy továbbra sem voltak súlyos zavarok. Még a szórakozás, a kultúra iránti igény sem csökkent drasztikusan. A szellemi pezsgés jeleként 1942-ben 13 500 könyvet adtak ki. Joggal kérdezhette Németh László: „Volt már annyi könyv a magyar karácsonyfák alatt, mint az idén?” Számos nagy hatású filmalkotás született.

A hadikonjunktúrának köszönhetően 1938 és 1943 között mintegy 100 ezer fővel gyarapodott az ipari munkásság. Munkalehetőségben nem volt hiány és a munkabérek emelkedése sem állt meg. Az utolsó nagyarányú béremelés éppen 1943 júniusában volt. A Dunai Repülőgépgyárban 1943 októberében egy esztergályos havi 510 pengőt keresett, egy villanyszerelő 409-et és még egy portás is 280-at, de ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek a munkások a legjobban fizetettek közé tartoztak. A művészeti élet jeles képviselői sem panaszkodhattak, hiszen sikerült megőrizniük korábbi igen magas jövedelmüket. 1942-ben Zilahy Lajos és Márai Sándor író 72 ezer, illetve 60 ezer pengőt keresett, a népszerű Jávor Pál színész pedig 35 ezret. Ugyanakkor az élelmiszerek iránti kereslet növekedésével párhuzamosan rohamosan emelkedtek az árak. 1 kg kenyér 1939-ben 38, 1943-ban 58 fillérbe került. 1 kg zsír ára viszont 1,6 pengőről 5,6 pengőre ugrott fel. A sertéskaraj kilójáért az 1939-ben 2 pengő helyett 1943-ban már 5 pengőt kellett fizetni. S mindez a hatóságilag megállapított árakat jelentette, a feketepiacon a zsírért pl. már több mint a dupláját, 12 pengőt kértek. Az infláció elszabadulásában meghatározó szerepe volt a német klíringadósságnak. Ezt a kormány jobb híján fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozta. A lakossági fogyasztás korlátozására s a jegyrendszer bevezetésére egyes élelmiszerek – cukor, zsír – esetében már korábban sor került. Mindez tovább bővült. 1941 szeptemberétől a kenyeret és a lisztet, 1942 májusától a tejet, 1943 januárjától a húst is jegyre lehetett kapni. Átalakulóban voltak a fogyasztói szokások is. A sertésállomány csökkenése miatt a marhahús került előtérbe. 1943 májusában pedig rendelet jelent meg a textiláruk vásárlásának korlátozásáról. A növekvő háborús {I-130.} igények miatt az élelmiszer-fejadagok kisebbek lettek, mint Belgiumban, Hollandiában vagy Romániában. Némileg meglepő viszont, hogy a legsúlyosabb korlátozások éppen Olaszországban érvényesültek.

Felemásan alakultak a parasztság életviszonyai. Az élelmezés vidéken kevesebb gondot okozott, mint a nagyobb városokban, a feketepiac árai pedig különösen kedvezőek voltak a paraszti árutermelőkre nézve. A szabadpiaci viszonyokat érintő állami korlátozások többsége viszont éppen őket sújtotta legjobban. A rendeletileg megállapított árak egyértelműen az ipari termékekre voltak kedvezőek. Az agrárolló – az ipari és mezőgazdasági árucikkek közötti árrés – a háború éveiben növekvő mértékűvé vált. A nehézségeket csak fokozta a parasztok körében különösen ellenszenves Jurcsek-féle beszolgáltatás, amely főleg a besorozattak otthon maradt családtagjai számára bizonyult súlyos tehernek.

A politikai közvélemény és az általános közhangulat alakításában az értelmiség játszotta meghatározó szerepet. Sokan feltételezték, különösen a tisztikarban, hogy a háború utáni Európában a meghatározó erő Németország lesz. Ezt némileg ellensúlyozta, hogy a hazai középrétegekben az angol orientációjú gondolkodás viszonylag erős volt. Az anglofil szemlélet mögött nemcsak politikai okok húzódtak meg. London jelentős hatást gyakorolt a divat, a kultúra területén is a hazai közéletre. Ám a hivatalos propaganda meghatározó eleme a németbarátság volt. Mégis 1944 elejéig megjelenhettek náciellenes könyvek és újságok is. A Magyar Nemzet vagy a Népszava, ha másként nem ment, az MTI-hírek megfelelő csoportosításával, különböző nyomdatechnikai trükkökkel próbálták kijátszani a cenzúrát. Az objektívabb tájékoztatás lehetőségét nyújtották a szövetséges rádióadások. Főleg a londoni, ahonnan az idehaza is ismert Macartney professzor szólt a magyar közvéleményhez. Ezek a hírek széles körökhöz juthattak el, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal szerint 1943 végén közel 900 ezer rádiókészülék volt az országban.

Az értelmiség zöme azonban viszonylagos tájékozottsága, olvasottsága ellenére osztozott a korabeli magyar közfelfogást uraló illúziókban. Abban reménykedett, hogy a frissen visszaszerzett országrészek bármely fél győzelme esetén megtarthatóak lesznek. Bajcsy-Zsilinszky 1943-as, a Kisgazdapárt nevében a kormányhoz benyújtott memorandumában lehetőséget látott Erdély teljes visszacsatolására. A rendszer iránti elfogultsággal aligha vádolható Bibó István még 1944-ben is az erdélyi magyarságnak a magyar állam keretében való megmaradásáról beszélt. Az 1930-as évek végétől főleg németellenes körökben rendkívül népszerű volt a közép-európai összefogás, a dunai föderáció gondolata. Ebben a föderációban a központi helyet a magyaroknak szánták. Márai Sándor 1942-ben azt hangsúlyozta, hogy a „háború teremtette helyzet a Duna-medencében a magyarságot vezető szerepre jelölte ki.” Az 1938–1939-es évek eseményei alapján még az angolbarát csoportok is úgy látták, hogy a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot. Ezek következtében a kivárásra berendezkedő, a baloldali ellenzék által sem opponált kormánypolitika széles körökben talált egyetértésre.

A nemzetközi események hatására 1943-ban bizonyos félelmek mégis felerősödtek. 1942. szeptember 4-én teljesen váratlanul légitámadás érte Budapestet. 1942 őszéig a hadihírek mellett az emberek csak a meleg ruha és szeretetcsomagok gyűjtéséről szóló felhívásokban találkoztak a háborúval, 1943-{I-131.} ban viszont a külföldi adókon már rendszeresen az antifasiszta erők előrenyomulásáról, a front közeledéséről lehetett hallani. A hírzárlat miatt rendkívül lassan, de terjedt a 2. magyar hadsereg súlyos vereségének híre. Ennek ellenére döntő szemléleti változás nem következett, a társadalom többsége nem ébredt tudatára veszélyeztetett helyzetének.

A háborús évek talán leginkább a hazai zsidóság számára jelentettek komoly megpróbáltatásokat. A Németországba szállítás és a tömeges megsemmisítés veszélye egyelőre nem fenyegette őket, de újabb diszkriminatív intézkedésekre joggal számíthattak. Ezek bevezetésének lehetősége a második zsidótörvény 1939 márciusában történt szentesítése után először 1940 őszén, még Teleki miniszterelnöksége alatt merült fel. A harmadik zsidótörvény-javaslatot viszont már Bárdossy terjesztette be a parlamentbe. A felsőház konzervatív csoportja ezúttal is ellenezte, de szentesítését és elfogadását, kisebb módosításoktól eltekintve nem tudta megakadályozni. Az 1941. évi XV. tc. – tovább pontosítva a zsidóság faji meghatározását – „fajvédelmi” alapon megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot. Emellett bevezette a házasságkötés előtti kötelező orvosi vizsgálatot. A negyedik zsidótörvény – 1942. évi XV. tc. – kihirdetésére 1942. szeptember 6-án került sor, mely alapján zsidónak minősülő személy nem szerezhetett mezőgazdasági ingatlant és kötelezték őket a már birtokukban lévők átengedésére is. Szintén 1942-ben az izraelita felekezetet törölték a bevett vallások sorából és az „elismert” felekezet státusát kapta meg. A zsidótörvények hatálya az ország egész területére, tehát a visszacsatolt vidékekre is kiterjedt, ahol pedig a politikai bölcsesség éppen toleranciát követelt volna a magukat többségében magyaroknak valló zsidókkal szemben.

Súlyosabb megpróbáltatásokat jelentett Magyarország bekapcsolódása a világháborúba. Az 1939. évi II. tc., a honvédelmi törvény – kifejezetten zsidóellenes tartalom nélkül – bevezette a munkaszolgálat intézményét. Külön zsidó munkaszolgálatos századok felállításáról csak egy, a törvényt értelmező 1941. áprilisi miniszterelnöki rendelet intézkedett. Végül az 1942-ben elfogadott új honvédelmi törvény kötelezte egyértelműen a zsidókat a fegyveres szolgálat helyett munkaszolgálatra. A rendszert egyébként eredetileg a katonáskodásra alkalmatlanok számára hozták létre, utóbb viszont a munkásszázadokat már főként zsidókkal és – kisebb mértékben – a politikailag megbízhatatlan személyekkel töltötték fel. A munkaszolgálatosokkal szembeni, nemegyszer embertelenül kegyetlen bánásmódnak köszönhetően 1944 elejéig közülük több tízezren vesztették életüket.

A harmincas évek végén hozott zsidótörvények inkább a középosztályi és kispolgári rétegek antiszemita hangulatának lecsillapítását szolgálták, a háború alatt születettek pedig erőteljes német nyomásra születtek. A Kállay-kormány még képes volt visszautasítani Hitler radikális követeléseit, melynek hatásaként közel 100 ezer zsidó menekült Magyarországra a szomszédos államokból, de Bárdossy 1941 júliusában már rákényszerült arra, hogy közülük 30–35 ezret letartóztasson és 18 ezer főt Galíciába deportáljon.