A külpolitikát Ausztriánál fogom tárgyalni, lévén hogy a bécsi Ballhauptz-ból (külügyminisztérium) irányították azt (természetesen magyar beleszólással)

A német-liberális-kormány Ausztriában és a Hohenwart-kabinet                    (1867-69, 1871-1879)

Miután létrejött a dualizmus Ausztriában a német liberálisok alakítottak kormányt, Carlos Auersperg egy nagybirtokos arisztokrata vezetésével.  (Auersperg) A kabinetben sok volt a polgári származású értelmiségi ami bíztató jel volt. A kormány alkotott is néhány igen felvilágosult törvényt az iskoláztatás államosításáról, és a vallás szabad változtatásáról 14 éven felül, ugyanakkor a konzervatív ellenzék gondot okozott. Azonban a kormány német jellege arra késztette (a lengyelek kivételével) a nemzetiségeket hogy távol maradjanak a Reichrattól. A kormányban pár vezető különösen Eduard von Taaffe egy ír származású arisztokrata, aki alkancellár volt sürgette a megegyezést a csehekkel, mivel ebben az esetben azok elküldenék képviselőiket a Reichratba. Auersperg 1868 szeptemberében megbukott és Taaffe került a helyére. Azonban az új kabinet is képtelen volt megbirkózni a gondokkal így Ferenc József 1870. április 12.-én Alfred Potockira bízta a kormányalakítást. A Potocki-kormány a nagyobb tartományi autonómiával kísérletezett ez azonban akadályozta a német liberálisok működését, ráadásul Schmerling ,,választási geometriája” ,,elromlott” és a csehek fölénybe kerültek a cseh tartományi gyűlésen. Ehhez járult még 1870-ben az első vatikáni zsinat által a pápai csalhatatlanságról kiadott dogmája, amely szintén gondokat okozott az osztrák belpolitikában. Egyrészt azért mert Rauscher, Friedrik Johann Nepomuk Schwarzenberg és a diakovári Josip Strossmayer a dogmát határozottan elutasította (mert az korlátozhatta eddig totális egyházi uralmukat) másrészt a kormány is indokoltnak érezte a lépést hogy Beust a monarchia közös külügyminisztere könnyebben alakíthasson ki III. Napóleonnal és II. Viktor Emmanuellel egy porosz ellenes hármas szövetséget. Ezalatt a külpolitikában is jelentős lépések történtek. Ferenc József sietve áldását adta a kiegyezésre ezzel uralkodó nemzetté téve a németeket és a magyarokat. A revansvágy erős volt és Beust ez a szász származású arisztokrata (korábban hosszú évekig volt Szászország miniszterelnöke) igyekezett európai porosz-ellenes koalíciót kialakítani. Ennek megfelelően Salzburgban tárgyalt Ferenc József és III. Napóleon. Azonban az önbizalmát vesztett dunai monarchia nem bízott saját erejében. Az osztrák-magyar tábornokok csak abban az esetben támogatták volna a háborút ha Olaszország részéről nem kell támadásra számítaniuk. Az olaszok azonban a csatlakozásért cserébe azt követelték hogy III. Napóleon vonja vissza a francia csapatokat Rómából kiszolgáltatva a Pápai Állam maradványát az olaszoknak. Ez azonban Napóleon utolsó támogatóinak (a katolikusoknak) az elvesztésével járt volna, így a franciák nem egyeztek bele. Beustnak nem voltak aggályai a pápa cserbenhagyását illetően (mivel protestáns volt) azonban Ferenc József katolikus hite nem megkötötte a kezét. A revánsnak nem is igen akadtak támogatói. Az Andrássy vezette magyar kormány ellenezte (lévén hogy sor kerülhetett az 1867-es kompromisszum felülvizsgálatára), a német liberálisok rajongtak Bismarckért, a hadvezetés pedig félt Könnigrätz megismétlődésétől. Azonban a magyarokat és a németeket figyelmen kívül lehetett volna hagyni ha Beust sikerrel jár. De mikor 1870-ben kitört a porosz-francia háború az Osztrák-Magyar Monarchia és Franciaország nem volt szövetséges. Ezzel elszállt az esély a németföldi hatalom visszaszerzésére. A Sedani francia vereség megsemmisítő volt. Ezután újra előtérbe került a cseh kérdés. A csehek Rieger vezetésével konzervatív föderalista (Rieger támogatói gyakorlatilag csak arisztokraták voltak) irányvonalat követett. A lépést Ferenc József részéről az indokolhatja, hogy igyekezett megtartani hatalmát, és a cseheket kívánta felhasználni a magyarok, de főleg a német-osztrákok ellen. 1871 januárjában lépett hivatalba az új kormány, amelyet a konzervatív-föderalista (nagyobb tartományi autonómiára törekvő), Karl Siegmund Hohenwart vezetett. Hohenwart igen széles koalíciót hozott létre, így bevonta a kormányba Albert Schäffle professzort a föderalizmus német képviselőjét és Konstantin Jirecek professzor cseh történészt. Schäffle a közgazdász meggyőzte Hohenwartot a föderalizmus hasznosságáról. Az új kormány első intézkedései a választójogi cenzus leszállítása és a tartományi gyűlések jogkörének kiterjesztése volt. Ezután jött az új nemzetiségi törvény-javaslat mely nyelvhasználati jogot biztosított a cseheknek és a németeknek egyaránt. Majd Schäffle a csehekkel megalkotta azt a 18 alapcikkelyt melyek Csehországot önálló állami rangra emelték. Az így létrejött cseh királyság trónjára Ferenc Józsefet akarták ültetni. A Hohenwart-kormány intézkedései és különösen a 18 alapcikkely felkavarták a szláv közvéleményt. A csehek - akiket nem terhelt egy a hivatali állásokért harcoló középosztály -  és akik Szent Vencel földjének egységéért harcoltak úgy gondolták hogy megismételhetik Deák és Andrássy sikerét. Ezért még a Cseh és Morvaországi valamint Sziléziai német kisebbségeknek (illetve Sziléziában a többségnek) is hajlandók voltak messzemenő engedményeket tenni. A Hohenwart-kabinet azonban túl messzire ment. A németek érthetően ellenálltak mivel elvesztették volna kiváltságaikat (és mint ,,államalkotó népre” rájuk mindenképpen szükség volt mivel ők adták a hivatalnokokat), sőt még a csehek is beismerték hogy Csehország nem bírhat a Magyarországéhoz hasonló súllyal. Elképzeléseik szerint a Reichrat ,,küldöttek kongresszusává” alakult volna át, sőt még a dualizmus is fennmaradt volna azzal a kitétellel hogy az osztrák delegációt a tartományi gyűlések választották volna. A gond csak az volt hogy kisebb nemzeti egységek létrehozása nem volt benne az elképzelésekben így a föderalizmusnak nem lett volna valódi tartalma. A németek pedig akik pozícióikat féltették az utcára vonultak aminek az eredmény zavargás lett. Hohenwart aki csak az udvari és parlamenti intrikákhoz értett nem tudott semmit tenni, Schäffle aki idealista volt tanácstalanul állt. Ráadásul hiába sáncolta körül Hohenwart és Schäffle a 18 alapcikkelyt különböző megszorításokkal és a németeknek megmentett előjogokkal. Andrássy felismerve az alkalom mulandóságát, egy vidéki várkastélyba vonult várva Ferenc József segítségkérésére. Amikor ez megérkezett vonakodást színlelve Bécsbe ment, ahol rögtön becsmérelni kezdte a cseh terveket. Hohenwartot is kioktatta: ,,Fel van készülve arra, hogy Csehország állami jogait ágyúval érvényesíti? Ha nem, ne is kezdjen bele ebbe a politikába.” Az osztrák kancellár nem mert válaszolni. Ezután a csehek elutasították Hohenwart autonómiaajánlatát Csehország (Morvaország és Szilézia nélkül) számára. A gyors eredményeket akaró Ferenc József elvesztette türelmét, menesztette Hohenwartot és engedve Andrássy erélyes tiltakozásának újra a német liberálisokat, segítette hatalomra. A csehek nem voltak elég erősek a fenyegetőzéshez, már pedig ebben a helyzetben a kompromisszum volt az egyetlen realitás, amit azonban elutasítottak akkor amikor ragaszkodtak Szent Vencel koronájának egységéhez. A csehek nemzeti beépülése olyan folyamatot indíthatott volna el amely a szláv nemzetek egyenjogúsodásával zárult volna le, és ezt a dualista rendszer maradványai már nem tudták volna megfékezni. Ez pedig alapjában veszélyeztette a Közép-Európai hatalmi rendet. Még Bismarck is Ferenc József mellé állt mivel ekkor már a szövetségest kereste a Monarchiában, és Ausztria német jellegének elvesztése és konföderálódása egyértelműen járt volna azzal hogy a szláv többség megakadályozza hogy a monarchia az imperialista Németország szövetségese legyen. Az új kormány Adolf Auersperg herceg vezetésével,  (1871-1879) megkezdte a Hohenwart kormány eredményeinek felszámolását. Feloszlatták a tartományi gyűléseket, új helytartókat neveztek ki és olyan új választási rendszert iktattak be amely a föderalizmus és a liberalizmus minden elemét száműzte a politikából. Ezután született az az intézkedés mely szerint a birodalmi tanácsot nem a tartományi gyűlések hanem a választási kúriák tagjaiból válogassák össze. A lengyelek pedig megkapták a Galícia ügyeiért felelős miniszteri posztot így saját kezükbe kerítették tartományukat. A lengyel szclachta (a nemesség) akadálytalanul zsákmányolhatta ki a kicsi többséget alkotó ruténeket. A lengyelek segítettek az Auersperg kormányon és megtörték a többi szláv bojkottját a Reichratban. Az első válság 1873-ban jelentkezett mikor bekövetkezett a tőzsde krach. A dualista rendszert legalább annyira rengette meg mint Bach-ét az 1857-es válság. A német liberálisok ekkor szövetségben voltak az arisztokráciával és a kapitalistákkal így határozottan állították hogy megvannak a jó körülmények és adott a békés fejlődés. Azonban a válságért leginkább a kormány gazdaság-politikáját, jobban szólva annak hiányát lehetett okolni. Nagy megbotránkozást keltettek a liberális tisztviselők egymás után kirobbanó korrupciós botrányai is. Ennek ellenére az Auersperg-kormány 7 évét úgy szokás jellemezni mint a liberális éra csúcspontját a dualizmus kori Ausztriában. Ez a kormány iktatta törvénybe hogy a birodalmi tanács tagjait közvetlenül választották a kúriákban. A kormányzat törvénybe iktatta a felekezetek egyenjogúságát. Bevezették az esküdtszék intézményét. Most már nemcsak a protestáns egyházat hanem a zsidó vallást is egyenrangúnak ismerték el. Így készen állt a liberális cenzusos alkotmányos Ausztria. Ezután már nem nagyon láttak teendőket. De nem ezért buktak meg a német liberálisok mert nem találtak teendőket, hanem liberális-alkotmányos illúzióik miatt. 1871-ben Andrássy vette át Beusttól a közös külügyminiszteri teendőket a Ballhauptson. Andrássy támogatta Bismarckot a három császár szövetségének létrehozásában mely a reakciós ideológián alapult. Azonban ezt is akár a Szent Szövetséget kikezdte a balkáni helyzet. 1875-ben széles török-ellenes felkelés tört ki Bosznia-Hercegovinában amelyhez csatlakozott a Szerb fejedelemség is. 1876-ban júliusában Ferenc József és II. Sándor megállapodott abban hogy ha a szerb-török háborúban a törökök vereséget szenvednek a Monarchia megkapja Bosznia-Hercegovina (török uralom alatt álló tartomány) nagy részét hogy helyreállítsa a balkáni status quot. Ennek a célnak az elérése azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult mint ahogy azt a reakciós szövetség vezetői elképzelték. Andrássy világosan látta hogy Törökország bukása a Monarchia (legalábbis a dualizmus) bukását is magával vonná: ,,Ha Törökország nem lenne, minden ilyen (nacionalista) lelkesítésnek mi innánk meg a levét…Ha ott (a Balkánon) új állam jön létre, végünk, és mi magunk töltjük majd be a ’beteg ember’ szerepét.” Mindenki meglepetésére a törökök gyorsan leverték a boszniai felkelőket majd a szerbeket is alaposan megszorongatták. Ekkor a szerbek segítséget kértek Oroszországtól és a cár – nehogy elveszítse balkáni tekintélyét – beleegyezett ebbe. Világos volt hogy Németország nem fog beavatkozni, Franciaország túl gyenge hogy a békén kívül bármilyen más politikát folytathasson, Angliában pedig Benjamin Disraeli (az akkori miniszterelnök) szenvedélyes szónoklatban állt ki a Porta mellett. 1878-ban (több hónapos nehéz harc után) az orosz csapatok áttörtek a Sipka-szorosnál és messzemenő feltételeket kényszeríttetek a törökökre. Andrássy nem fogadta el az orosz feltételeket és követelte a kérdés felülvizsgálását. Az 1878 március 3-án megkötött béke dekralálta Románia és Szerbia-Montenegró teljes függetlenségét, Oroszország megkapta Besszarábia déli részét és a Batum-Kars vidéket a Kaukázusban. Ezzel együtt Bulgária is autonómiát kapott (a törökök a Szerbia feletti győzelem ellenére tehát Oroszország beavatkozása miatt kénytelenek voltak megkötni a békét mely alapjaiban rázta meg a Porta balkáni uralmát. Ekkor Anglia és az Osztrák-Magyar Monarchia közös jegyzéket küldött Pétervárnak melyben leírták hogy vagy beleegyezik abba hogy egy nemzetközi konferencia tárgyalja az ügyet vagy ,,súlyosabb következményekkel” kell számolnia. Az oroszok akiket meggyengített a győzelem visszakoztak és a berlini konferencia ,,lefaragta” az orosz feltételeket. Egy kérdés azonban még megoldásra várt: Bosznia-Hercegovináé mely nem maradhatott török uralom alatt. Azonban a Monarchiának meg kellett akadályoznia hogy a két tartomány Szerbiához kerüljön. Így a nagyhatalmak ünnepélyesen rávették a Monarchiát hogy tegye rá a kezét a két tartományra. Andrássy remélte hogy rövidesen vissza lehet adni őket az újjászervezett Török Birodalomnak, így a Monarchia csak okkupálta (megszállta) a két tartományt elismerve a formális török fennhatóságot. A Monarchia elérte azt is hogy megszállhatta a Novi Pazari szandzsákot (török igazgatási egység) is ezzel elvágva Szerbiát, Montenegrótól. Azonban Andrássy elképzeléseitől eltérően a megszállás nem ,,séta” volt hanem költséges sok áldozattal járó vállalkozás. Amitől azonban a leginkább tartott bekövetkezett: a dinasztia visszaszerezte Könnigrätz-nél elveszett tekintélyét. 1879-ben Bismarck és Andrássy védelmi szövetséget kötött a háború elkerülésére. A boszniai válság buktatta meg az Auersperg-kormányt ugyanis a német liberálisok azt gondolták hogy a külpolitikába a kormánynak is lehetne beleszólása. Ferenc József nem gondolta ilyen komolyan az alkotmányos látszatot így menesztette a liberálisokat és augusztusban (immár másodszor) Taaffe-t bízta meg a kormányalakítással. Andrássy ezt a kijelentést tette Ferenc Józsefnek: ,,A Kelet kapui nyitva állnak Felséged előtt. Adolf Fischof közvetlenül a magyar államférfi eme ,,diplomáciai győzelme” után helyesen mérte fel a helyzetet amikor ezt írta: ,,Andrássy a mi politikai Benedekünk. Elfogultságának ködébe burkolva – mint szerencsétlen honfitársa Chlum ködébe – az ellenség bekerítette és hátba támadta, anélkül hogy ő akár csak észrevette volna. S ez a diplomáciai vereség sokkal veszélyesebb, mint a korábbi katonai katasztrófa. Ez utóbbi csak hatalmunkat csökkentette, de ez előbbi létünket fenyegeti.”