A Taaffe-kormány Ausztriában (1879-1893)

Az Auersperg-kormány bukása magával hozta a német liberálisok bukását is akik kormányzó pártként nem kerültek többé hatalomra. Ferenc József – csakúgy mint Magyarországon – egy ,,erős embert” keresett aki megszilárdíthatta a helyzetét. Ezt az embert Eduard von Taaffe grófban egy ír származású arisztokratában találta meg. 1879 augusztusában lépett hivatalba az új kormány amely igen sajátos helyzetben volt. Taaffe mögött nem állt párt így a többséget azokból szervezte akikből tudta. A miniszterelnök nem tartotta magát a népakarat képviselőjének: ,,Nem tartozom egyik párthoz sem, és nem vagyok pártminiszter. Engem a király (császár) nevezett ki, és, ha használhatom ezt a kifejezést, császári miniszter (Kaiser-minister) vagyok. (Ez nem sokban különbözött az 1848 előtti állapotoktól) Az uralkodó akarta kell legyen, és lest is a döntő számomra.”   Tehát az alapelv a nemzetefölöttiség vagyis inkább a ,,császáriasság” vált. Taaffe a nemzetiségi politikájának az alapja minden nemzet ,,mérsékelt elégedetlenség állapotában tartása”. Ezért hát a nemzetiségek kibékítésére törekedett. Mivel nem állt mögötte párt így kormányzati érdekszövetséget hozott létre, az ún. ,,vaskartellt”. Az uralkodó iránti lojalitás megnyerte a lengyeleket és a nemességet – akiknek nem volt egyéb kívánságuk mint megfelelni az uralkodó akaratának, amíg nem csorbulnak társadalmi kiváltságaik – a katolikus parasztokat (akiknek elegük lett a német ,,liberális” kormány antiklerikizmusából és centralizmusából). Még nagyobb eredmény volt hogy meggyőzte a cseheket és az őket követő szlovéneket hogy küldjék el képviselőiket a Reichratba ezzel közvetve elismerve Ausztria egységét. Rieger az ,,ócsehek” vezetője már nem tudta meggyőzni népét hogy bojkottálják az 1867-es kiegyezést, az ,,ifjúcsehek” már hajlandóak voltak megvívni jogaikért a Reichratban. A cseh képviselők ,,bevonulásának” azonban az volt az ára hogy a németet és a csehet egyaránt ,,belső használatú nyelvvé” kellett nyilvánítani. 1882-ben leszállították a választójogi cenzust ezzel szavazni engedve bizonyos kispolgári elemeket is. A Taaffe-kormány nemzetiségi politikájának első következménye lett hogy a nemzetiségek elkezdtek a közigazgatási pozíciókért versenyezni. Ez és egyéb ,,apró dolgok” egy új iskola itt, egy új út ott, biztosították a nemzetiségek támogatását. Így nem először és nem is utoljára előtérbe kerültek a félmegoldások ezzel lehetőséget biztosítva az alkudozásra. Persze a megegyezés lehetősége sem merült feledésbe, valamikor a jövőben megoldják a nemzetiségi kérdést és akkor az új egyesült alkotmányos Ausztria felülvizsgálja a Magyarországgal kötött kompromisszumot. De addig is elég volt egy-egy ülésszakasz átvészelése nem hogy a távoli jövőbe tekintés. Taaffe ezt a majd csak továbbjutunk politikát egy lefordíthatalan szóval furwulsteinnek kb.  ,,tovább-botorkálásnak” nevezte. A Taaffe korszak olyan stabilitást nyújtott Ausztriának melyet az Ferenc császár halála óta nem látott. A hivatalnokok és a nemesség kibékültek, megszűnt a közélet elkeseredettsége, és kitermelte a valódi ,,osztrákokat” a nemesség a hivatalnoki apparátus és a tisztikar (sőt még a közös hadsereg legénységének) soraiból. A tartományi autonómia megnövelése a politikai szabadság reménykeltő jele volt (és persze az arisztokraták régi követelése), ezzel a hatalmasra nőtt államgépezet olyan funkciót nyert mely Taaffe és Badeni bukása után megmentette a birodalmat, képessé vált a működésképtelenné váló Reichrat nélkül is életben tartani a az államot. (legalábbis egy ideig). Az államgépezet hatalmas burjánzására rávilágít ha megemlítek két adatot, a tartományi autonómiával nem rendelkező Csehországban 1914-re akkora közigazgatási apparátus működött mint Bécsben a birodalmi, és nagyobb mint Londonban a Brit Birodalom ügyeit intéző! Andrássy 1879-es bukása után Kálnoky került a Ballhaupts (a közös külügyminisztérium) élére. A berlini kongresszuson a Monarchia egyértelműen Németországnak köszönhette sikerét, Kálnoky alatt azonban ismét senkitől nem függő nagyhatolmként létezhetett elérve a dualizmus létrejöttének tulajdonképpeni célját. 1881-ben (Bismarck nyomására) még újra aláírta a Monarchia a három császár szövetségének szerződését (ami ekkor már nem sokat jelentett) valamint 1882-ben a hármasszövetségi szerződés is megkötésre került (Olaszország ekkor Tunézia miatt ellentétben állt Franciaországgal), de Kálnoky sikeresen tompította az olasz törekvéseket kizárva így Olaszországot a balkáni rendezésből. A Monarchia megerősödését mutatja az 1881-ben Szerbiával aláírt titkos egyezmény mely szerint a kis ország osztrák-magyar protektorátus lett. Az Obrenovic-házból származó Milán király jó ,,osztrák” volt és mikor érzékelte hogy az indulatokkal szemben trónja veszélyben van Bécsbe ment és előadta Rudolf főherceg és Kálnoky előtt hogy vagy jó osztrák marad és továbbra is enged Bécsnek vagy pedig az oroszokhoz közeledik népe akarata szerint. A király kész volt az első ,,megoldásra” de mint mondotta ,,ehhez osztrák csapatokat kéne összevonni a határon” . 1885-ben konkrét ajánlatot tett az annexióra! 1883-ban Románia is csatlakozott a hármas szövetséghez így a Duna mely még mindig fontos vízi út volt megnyílt. A Monarchia jelét adta szerbiai protektorátusának 1886-ban Bulgárival szemben, majd egy évvel később – oroszellenes éllel – szövetségre lépett Angliával a földközi-tengeri egyezményben, mely szerint Anglia flottát állít mellyel behajózhat a Fekete-tengerre, a Monarchia pedig hadsereget készít fel Galíciában. Bismarck figyelmeztetésképen 1888-ban nyilvánosságra hozta az osztrák-magyar-német szerződés szövegét mely szerint Németország egy Balkán-háborúban nem állna a Monarchia mellé. A német liberálisok visszaszorulása után a radikálisok vették át szerepüket azonban ők nem kerültek kormányra. A német-osztrákok egyeduralmát akarták a birodalomban és ’48-as jelszavakat hangoztattak hit és jó szándék nélkül. Programjukat 1882-ben fogalmazták meg Linzben. A program kulcsfigurái Viktor Adler Heinrich Friedjung és Georg von Schönerer voltak. Három nagyon különböző személy akiket egy történelmi pillanat összehozott majd annak elmúltával ismét külön váltak útjaik. A linzi program a nemzetiségi kérdést a maga német radikális szemszögéből nézte miszerint, a két jelentős német kisebbséggel nem rendelkező tartományt, Galíciát és Dalmáciát át kellene adni Magyarországnak mellyel csak perszonálunió maradna fent (és ez lehetőséget adna a most már német Ausztriának hogy egy kedvező pillanatban csatlakozzon a Német Császársághoz, de ez már nem volt benne a programban tekintettel arra hogy aláírói közül is sokan ellenezték). De még a Magyarországnak ígért engedmények sem voltak komolyak. Ha ugyanis Ausztria német állammá válik akkor Németország és az osztrák-németek a dinasztia oldalára állnak és segítenek felrúgni a kiegyezést így továbbra is fenntartva a birodalmat. A program szociális oldalai már meggyőzőbbek. A tőke által megnyomorítottak megsegítésén túl előirányozta a progresszív adót (hogy a magas jövedelműek is adózzanak). Az általános választójog csakúgy benne szerepelt a programban mint a legfontosabb gyárak és bankok államosítása hogy megszüntessék a nagytőke mindenhatóságát. A nemzetiségi politikában Csehország került előtérbe és olyan javaslatok hangzottak el melyek Csehország cseh és német részre osztását követelték. Ezt támogatták az ,,ócsehek” azonban az ,,ifjúcsehek” már elutasították. 1890-ben végre megállapodtak abban hogy abban a tartományban ahol egynél több nemzetiség van kisebb nemzeti közigazgatási egységekre kell osztani és meg kell kettőzni a tartományi hatóságokat. A megegyezést a csehek és a németek is visszautasították. Taaffe kivárási politikája kudarcot vallott ahelyett hogy megmutatta volna a mérsékelteknek a radikalizmus ostobaságát félő volt hogy az elsöpri őket. Az 1891-es választáson győztek az ,,ifjúcsehek” a német liberálisok pedig csak erős nyomásra voltak hajlandók résztvenni bármiben. Taaffe érezte itt az idő a változásra, így hát Ferenc Józsefhez fordult kérve az általános választójog bevezetését, hogy a középosztálybeli nacionalizmust lefékezze. De még ezelőtt hoztak pár szociális torvényt megpróbálva lenyugtatni a munkásságot. 1885.-ben a munkásvédelmi törvény (amely 11 órában! maximálta a munkanapot) 1887-ben a kötelező baleset biztosítás. Miként 1871-ben Schäffle megnyerte elképzelésének a konzervatív főúr Hohenwartot úgy 1893-ban Steinbach közgazdász tette ugyanezt Taaffel. Taaffet meggyőzte az érvelés miszerint a paraszti tömegek mentesek a nacionalizmustól és az csak az értelmiség mozgalma tehát a tömegeket felhasználva kifoghatják a szelet a nemzetei mozgalmak vitorlájából. Ferenc Józsefet pedig a munkások elégedettebbé tételének vágya győzte meg. Itt azonban megmutatkozott Taaffe helyzetének gyengesége. A ,,vaskartell”-től gyakorlatilag önmaga felszámolását kérte pusztán a császár iránti hűségből holott ez a hűság csupán saját pozícióik védelmét jelentette. A lengyelek feladták volna Galícia majdnem felét, a birtokosok parasztparlamenttől féltek, az ócsehek felmorzsolódtak az ifjúcsehek és a német liberálisok pedig a középosztály szavazataitól függtek. Bismarck 1890-ben megbukott így a Monarchia egyelőre hosszabb pórázon mozoghatott. A német politika új irányt vett nyíltan oroszellenessé vált. ,,Az osztrák-magyar mozgósítása napja bármilyen indoka is legyen egyben a német mozgósítás napja is lesz”- II. Vilmos császár 1889. A Monarchia helyzete a Balkánon megingott, Gladstone kormánya nem ratifikálta a földközi-tengeri egyezményt (Gladstone véleménye Ausztriáról: ,,Nincs egy pont a térképen melyre mutatva az mondhatnánk: Ausztria itt valami jót tett."), és Kálnoky helyzete is megingott. Németországban eközben az Bismarckot a kancellári székben követő Caprivi nyíltan demokratikus politizálásba kezdett. Ahogy 1879-ben Bismarck szakítása a német liberálisokkal megnyitotta az utat a konzervatív Taaffe előtt úgy Caprivi demokratikus próbálkozásai be is zárták. Ráadásul az új német kormány jó kapcsolatokat épített ki a lengyelekkel. Az összes párt összefogott Taaffe ellen hogy megakadályozzák az általános választójogot, de a legnagyobb csapás Ferenc József részéről érte Taaffet. Taaffe elsődleges feladata még mindig a népképviseleti kormány létrejöttének megakadályozása volt és erre képtelen volt. Ferenc József elővette tarsolyából a régi módszert: megfenyegette az ellenzéket ha nem hajlandók az ő feltételei szerint nem hajlandók miniszterek lenni és új kormányzási módot próbálnak ráerőltetni, akkor Taaffe mellé áll és kieszközöli az általános választójogot. A felelősség vállalását még mindig elutasító ellenzék kapva-kapott a császár ajánlatán így Taaffe 1893. novemberében megbukott. Ezzel olyan zűrzavar kezdődött Ausztriában ami az alkotmányos kormányzást lehetetlenné tette. Így Ferenc József visszanyúlt az 1867-es alkotmány 14. paragrafusához és így ,,megoldotta” a helyzetet. A soron következő kormányok nemegyszer visszasírták a Taaffe-féle ,,tengődést”.