Taaffe bukása az osztrák politikában addig még nem látott válság kezdetét jelentette. A pártok azért buktatták meg Taaffe-t mert az egzisztenciájukat veszélyeztette, Ferenc József pedig az általános választójog bevezetésének elhárítása végett. De a császár se tudta milyen legyen a folytatás. Egy új Kaiserminister csak Taaffe-rendszerét vitte volna tovább, annak bűvészmutatványai nélkül. A Reichrat pártjai pedig csak az ellenkezésben voltak egységesek, így fel sem merült egy valódi működőképes koalíció ötlete. Így hát Ferenc József az álparlamentáris kormányzat mellett döntött. Furcsa mód, 1893. történései sok hasonlóságot mutattak 1848-éival. Akkor Metternich, most Taaffe bukásával, a dinaszti szorult helyzetbe került, alattvalóira hárította a problémákat (lévén hogy azok korlátozni próbálták hatalmát), majd mikor kellőképpen megerősödött egy "erős embert" keresett, akkor Schwarzenberget, most Badenit. Taaffe helyét egy magát népképviseletinek nevező koalíciós kormány követte, amely azonban csak nevében volt népkiépviseleti és nevében koalíciós. Mindegyik érdekcsoport volt (vagy az arisztokrácia, vagy a klérus, vagy a nemzetiségek), amelyek csak arra törekedtek hogy megvédjék kiváltságos helyzetüket, esetleg kicsikarjanak némi engedményt a soron lévő kormánytól, hogy aztán a kormány többségnek megfelelően szavazzanak, a felelősség vállalásától még mindig ugyanúgy húzódoztak mint a német liberálisok annak idején. A lengyelek és a nagybirtokosok csak azért voltak a Reichratban, hogy az ne csorbíthassa előjogaikat. A németek az államalkotó nép szerepére vágytak, a csehek és az őket követő szlovének pedig nemzeti engedményeket akartak. Tehát a koalíciós kormány egy nagy átverés volt.  A pártok beléptek, hogy aztán ott folytathassák civakodásukat, és állandó kilépéssel való fenyegetőzéssel illetve szavazataik ellenzékre leadásával fenyegetőzve, engedményeket érjenek el. Koalíciós program létrehozásával meg sem próbálkoztak. A helyzet kritikus volt. A Reichrat - előszőr és nem utoljára - működésképtelenné vált. Itt jött képbe a bürokrácia. Az a központi erélytelenség, és teljes zűrzavar ami Ausztriában volt, olyan luxus melyet csak egy a bürokrácia vaskarmaival összetartott állam engedhet meg magának. Márpedig Ausztria Metternich ideje óta ilyen állam volt. A közigazgatás - akár az "előkonferencia" idején - most is képes volt életben tartani Ausztriát, tehát az állam fennmaradása a munkájukat szorgalmasan végző bürokratáknak volt köszönhető. A Reichratot meddő viták uralták. Az egyik ilyen vita úgy tűnt sorsdöntő lesz (és valóban meghatározta a helyzetet egészen Badeniig). Ez pedig történetesen a Cilii középiskola körül robbant ki. Mint az, az ezen oldalon lévő térképen is látszik, Cilli Dél-Stájerország főleg szlovének lakta részén fekszik. A vidéki lakosság túlnyomóan szlovén, míg a városi főképp német volt (a déli területeken már a városokban is bizonytalan volt a német túlsúly). A szlovének kulturális igényeik kielégítését követelték, és ami mégfontosabb, hogy az állami középiskolákban a szlovén gyerekeket anyanyelvükön oktassák. Utóbbinak a német többségű stájer tartományi gyűlés kitartóan ellenállt (Stájerország többségén valóban németek laktak), így a szlovének a Reichrathoz fordultak, ahol számíthattak a csehek támogatására is. 1888-ban Taaffe szlovén osztályokat indíttatott Mariborban (térképünkon Marburg névvel van jelőlve, ez volt német elnevezése), Dél-Stájerország legnagyobb városában (amely mint látszik még mindig német többségű volt). Ezen felbátorodva a szlovének anyanyelvi osztályokat követeltek Cilliben (ahol a német túlsúly már igen ingatag volt) ebben a jóval inkább szlovének lakta városban is. A maribori szlovén osztályokat a németek elfogadták, mivel a város német volt és az is maradt ha a szlovén gyerekeket anyanyelvükön oktatják is. De Cilliben más volt a helyzet. Ott ha szlovén osztályokat indítanak, senki nem fogja többé a németet használni "kúltúrális nyelvként" és Cilli a németek számára elvész. Taaffe az 1888-89-es költségvetés jóváhagyásához a Cilli szlovén osztályokra tett ígéreteivel szerezte meg a szükséges szlovén támogatást. Rá jellemző találékonysággal azonban megtalálta a módot, hogy ne kelljen beváltania az ígéreteit. 1893-as bukásakor Cilliben még mindig kizárólag németül oktattak. Windisch-Grätz herceg koalíciós kormánya megerősítette Taaffe ígéreteit, és hozzákezdett megvalósításukhoz.   (Windisch-Grätz) 1894-ben a probléma már nyomasztóvá vált. Ha nem teljesítik az ígéreteket a szlovének kivonúlnak, és magukkal viszik a cseheket is, ha viszont ezt megteszik akkor a németek kezdenek ellenállásba. A kormány kompromisszumot ajánlott: más - német hagyományokkal nem rendelkező városban - indítanak kizárólag szlovén középiskolát. Azonban ezt a szlovének elutasították, csakúgy mint a németek akik nem voltak hajlandók "cserbenhagyni a német kultúra déli zászlóvivőit". 1895. júniusában a kormány megszavaztatta a cilli szlovén osztályokat a Reichratban, erre válaszúl a németek kiléptek a kormányból és Windisch-Grätz koalíciója megbukott.  Az alkotmányos Ausztria a politikusok felelőtlensége miatt bukott el. A cilli német kisebbség egész Stájerország németjeihez fordult segítségért, ők viszont hozták magukkal a bécsi, a bajor németeket, sőt még a bukovinaiakat is. A cilli szlovén többség, tehetetlenül állva a Stájerországi német többséggel szemben, a krajnai szlovénekhez fordult segítségért, ők viszont hozták magukkal a Reichrat beli szlovéneket és a cseheket, valamint a ruténeket. A politikusok felelőtlensége arra kényszerítette - a hatalmára amúgy is kényesen vigyázó - Ferenc Józsefet, hogy magánál tartsa azt. Az osztrák államnak az is gondot okozott, hogy a laisszesz faire sikere ellenére, továbbra is minden felett gyámkodott az állam (az oktatástól és egészségügytől egészen az állatorvosi szolgáltatásig), azt jelentette, hogy minden tisztviselő kinevezése nemzeti konfliktusba torkollhatott. A cilli probléma rávilágított a nemzetiségi helyzetre a monarchiában. A németek, a magyarok és a lengyelek voltak az ún. államalkotó népek. Ők eggyütt többséget alkottak a birodalomban és igyekeztek megőrízni kiváltságos helyzetüket. Ha a szlovének győznek Cilli-ben, akkor nyerhetnek Dél-Stájerországban, majd Krajnában, de ha a németek itt elvesztik kiváltságos helyzetüket, akkor máshol sem tudják azt majd megtartani. Ez pedig eggyütt járna a magyarok, és a lengyelek vereségével is (ebből a megfontolásból a magyarok és a lengyelek a németek mellé álltak). Ferenc József meggyőződhetett róla hogy az eddigi politikai rendszer nem felel már meg, így az új irányzatok felé fordította tekintetét.