Ezen részben a magyarországi nemzetiségi helyzet és politika kerül tárgyalásra, Ausztria viszonyait a megoldás keresése: Kremsier, nemzetiségi törvény, tervek az átalakításra c. résznél írom meg.

1848-ban a magyar liberálisok úgy gondolták, hogy a mindenkire kiterjedő szabadságjogok elejét veszik a nemzeti mozgalmaknak, és egységes magyar nemzetállamot teremtenek magyar közigazgatással. ,,Hazánk határai között sokféle nyelvű népek laknak, de van egy alap, melyen ha a monarchia hatalmának feltételét - mely Magyarország erejében áll - elismerve, nemzetünket új viszonyai megszilárdításában őszíntén gyámolítadnja, és álbuzgó bújtogatások veszélyes zavarokat nem készítenek, ezen különböző nyelvű népek érdekeit talán egyesíteni lehet: ez az alkotmányos szabadság mely, a különböző nyelvű népfajokat a polgárzati közös nemzetiségben egymás között eggyesítheti, ez alapon egyek lehetünk az Adriai-tengerig." - írta Kossuth még 1848. április 10-én. Azonban optimista és barátságos kijelentései hamar sovinizmusba váltottak át. '48 tavaszán a nemzeti kisebbségek önálló követelésekkel léptek fel (köztük olyan ,,hallatlanokkal" hogy jöjjön létre Szerb Vajdaság, önálló horvát kormány, a románok kapjanak képviseletet stb.!!!), a kormányzat ingerülten válaszolt. De még ezelőtt sikerült megvalósítani Erdély és Magyarország únióját. A május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés 30-án kimondta az úniót (a szászok és a románok komolyan ellenezték ezt, de a románok nem voltak képviselve, a szászok pedig kisebbségben voltak a magyarokkal és a székelyekkel szemben), és feloszlatta magát. Az eredményt Ferdinánd június 10-én szentesítette. Ezen időben tartották a nemzetiségek gyűléseiket. A szlovákok május 10-11-én tartották nemzeti gyűlésüket Liptószentmiklóson. Itt fogalmazták meg követeléseiket: önálló nemzeti gyűlés, arányos országgyűlési képviselet, nemzeti egyenjogúság (!), a majorsági jobbágyok felszabadítása, és a földesúri kiváltságjogok eltörlése. Azonban a szlovák nemzeti mozgalom mögött nem állt nagy tömeg, a szlovákok voltak a Monarchia második legfejletlenebb nemzete (a legfejletlenebbek a rutének voltak, akik ezen okból nem is hallatták hangjukat '48-ban), a szlovák parasztok nagyrésze megelégedett a jobbágy felszabadítással, ráadásul a mozgalmat evangélikus papok vezették, mikor a szlovák nép nagytöbbsége katolikus volt, és ezek többre tartották a vallási különbségeket a nemzetinél. A szlovák nemzeti mozgalom vezetője Ludovit Stúr volt, aki korábban részt vett a rendi országgyűlésen, valamint megszavazta az áprilisi törvényeket, később azonban Szlovák Légiót szervezett a császári seregek oldalán. A Batthyányi-kormány (mintegy előre jelezve a későbbi igazságtalan magyar politikát) a gyűlést rendőri erővel feloszlatta (ez nem sokban különbözött Schwarzenberg kremsieri módszerétől).  A helyzet némileg más volt Erdélyben. A románok gyűlése május 15-17 között ülésezett Balázsfalván, ebben azt kérték hogy ismerjék el a románokat ,,negyedik nemzetnek" (a feudális viszonyok közt a székelyek magyarok és szászok kaptak képviseletet és jogokat), valamint radikális jobbágyfelszabadítást, és amíg ez meg nem történik addig ne follyanak tárgyalások Magyarország és Erdély úniójáról. A vezérszónok Simion Barnut volt, aki magyarellenes irányt képviselt. A románok kéréseit az erdélyi országgyűlés (ez még rendi országgyűlés, és a nemesek többsége magyar) elutasította. A román nemzeti mozgalom erőteljes támogatásra számíthatott, mellette álltak a jobbágyok (akik szinte mind románok voltak, szemben a magyar nemesekkel), az értelmiség, és a nagyszebeni birodalmi főhadparancsnokság vezetője Antall Puchner báró így a császári katonaság is. Különösen jelentős volt ez azért, mert a román mozgalmakat jórészt magyar katonaság verte le (a székely határőrezred) így a hatalom és az elnyomottak konfliktusa nemzeti színezetet nyert. A szerbek helyzete szintén eltért. Ők tekinthettek saját (bár pici és függő) államukra, a Szerb Fejedelemségre mely névleg török uralom alatt állt ugyan, de mégis csak szerb volt. Ráadásul - akár a horvátok és a románok esetében - rendelkeztek katonasággal. A XVIII. században a birodalom keleti és déli részén létrehozott határőrvidék jórészt szerbek, horvátok és románok általl lakott volt (plussz a horvátoknak ott voltak a báni csapatok), és különleges társadalmi rendben éltek. Polgáraikat felmentették az adófizetés alól, cserébe minden férfi szolgálni volt köteles. Ezen terület lakói a császár iránti feltétlen hűség szemében élltek (a nevük granicsár volt), innen ered a teljesen Habsburg-hű politikusokra alkalmazott "granicsár" kifejezés. Az újvidéki és pesti szerb gyűlés követelte a szerbek elismerését nemzetként, és követeket küldtek a pozsonyi országgyűlésre. Azonban Kossuth már változtatott áprilisi politikáján, és kijelentette hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van (a különböző nyelveket beszélő népekből álló magyarországi) a magyar. Djorde Stratimovic (aki később ezredesként vett részt a szerb felkelésben) kijelentette, hogy igényeik kielégítését máshol fogják keresni. A magyar politika fordulatát mi sem jelzi jobban mint Kossuth válasza: ,,Akkor döntsön közöttünk a kard!" Később hasonlóan nyilatkozott a szerbekről (terveket szőtt hogy ,,egyszer s mindenkorra kiírtsa őket") és a horvátokról (,,akik a fél fogára se elegek"). A szerbek tovább mentek és önálló (autonóm) Szerb Vajdaságot követeltek. A május 13-15-én megtartott karlócai gyűlésen pedig (a karlócai pátriárka erőteljes ösztönzésére) fegyverkezésre felszólító határozat született. A horvátok voltak a németek és a magyarok után a legfejlettebb magyarországi nemzetiség.  folytatása következik