Tisza István másodszor a Balkán-háborúk idején lett miniszterelnök. Ekkor a központi hatalmak nem rendelkeztek jelentős befolyással a Balkánon. Ebben az időben egyre többször merült fel a román és az olasz kérdés megoldása. Ez azt jelentte, hogy engedményeket kellett tenni (Románia esetében minimum tisztességes bánásmód az erdélyi románokkal, Olaszországnál pedig Dél-Tirol átadása). Azonban se Ausztria se Magyarország nem volt hajlandó ilyenekre. A Balkán-háborúk aztán nagyon meggyengítették ezt az ingatag pozíciót is. Az első háborúban a Balkán Liga (Szerbia, Románia, Bulgária, Görögország, Montenegró) szétverték a balkáni török helyőrségeket. Ennek részeként Montenegró csapatai megszállták Skutari kikötőjét. Itt jöt közbe a probléma. A Monarchia elvileg nagyhatalom volt. Bár csak Olaszországnál volt erősebb de érvényesülnie kellett volna balkáni befolyásának. Végül - Olaszország támogatásával - kikényszerítette a független Albánia kikiálltását, és az albán bábkormány igényt tartott Skutarira is. Montenegró azonban elutasította csapatai kivonását. Ekkor nemzetközi flottatüntetést kezdtek, többek között a Monarchia is részt vett ebben, például a Sankt Georg cirkálóval. Végül a hajók megjelenése meghátrálásra bírta Montenegrót. A Monarchia tekintélyét azonban megtépázta a háború, ezt pedig vissza kellett szerezni. Így a Monarchia bíztatta Bulgáriát, hogy lépjen hadba a Liga ellen, és szerezze meg Macedóniát. A második Balkán-háború azonban vereséget hozott, Bulgária pár nap alatt elvérzett. Ami a belpolitikát illeti. Tisza tárgyalásokat kezdett a románokkal, és néhány valódi valamint pár állengedménnyel igyekezett jó benyomást gyakorólni Romániára. Ez azonban sikertelen maradt. Igyekeztek fejleszteni a hadsereget is, és sikerült kidolgozni a magyar kivételes törvényt. Itt előszőr szólnék pár szót az osztrák kivételes törvényről. 1906-ban mikor az osztrák-magyar-orosz antant ideje a lejártához közeledett. Ekkor az osztrák kormány szükségét érezte, a háború alatti rendfenntartást törvényben rögzíteni. Ebből született az osztrák "kivételes törvény", mely a hatóságok háború alatti eljárását szabályozta. A minisztériumok készítettek tervezeteket, és ezek segítségével 1906-ban a kormány és hadvezetés kidolgozta a háború alatti rendszabályokat. Az intézkedéseket összegyűjtötték a szigorúan titkos J-25. jelzést viselő nyomtatványban. Ezt elküldték az illetékeseknek, majd a tervezetet 1909-ben és 1912-ben kétszer átdolgozták. A rendelkezések lényege abban állt, hogy a polgári kormány feladatainak jó részét a közös hadsereg parancsnokságára (Armeeobberkommando) ruházta át. Miután elkészült a közös hadügyminiszter Wekerlét tájékoztatta arról, hogy kívánatos volna ha Magyarországon is hasonló rendszert vezetnének be. Wekerle erre összehívatta a szakminisztériumok képviselőit és megkezdték a tervezet kidolgozását. Ifjabb Andrássy Gyula aki éppen belügyminiszter volt, nem tartotta kívánatosnak az osztrák rendszert, mivel így a határszéleken a legfőbb katonai parancsnok kezébe kerül a közigazgatás. Ráadásul a koalíció az Ausztriához fűződö kapcsolatok lazítását és nem megerősítését ígérte. Wekerle a belügyminiszteri átiratot elküldte az igazságügy miniszternek, azzal hogy mondjon róla véleményt. Itt aztán elekadt a dolog. A közös hadügyminiszter azonban sürgette így 1908. január 9-én enyhe hangú levélben kérték az igazságügyminisztert véleménye közlésére. Csak az annexiós válság idején indultak be újra az események.

folytatódik