1937-re részben a nemzetközi téren bekövetkezett változások, részben a magyarországi szélsőjobb erősödése folytán a hazai közélet egyik kulcskérdésévé a demokráciához, illetve a diktatúrához való viszony lett. A fasizmus veszélye ellen legkorábban és legkövetkezetesebben az SZDP és Rassayval az élen a polgári baloldal lépett fel. A publicisztika terén az egy ideig több szociáldemokrata folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedő Mónus Illés, valamint az urbánus írók voltak a legaktívabbak. Idővel jelentősen bővült a diktatúra- és fasizmusellenes erők tábora, előbb a legitimistákkal, majd 1935 után a Kisgazdapárttal, a Zichy János vezette Egyesült Keresztény Párttal és a Bethlen nevével fémjelzett konzervatívokkal. A megváltozott helyzetben felmerült egy szélesebb összefogás gondolata is. A kommunisták népfrontajánlatát azonban egyetlen erő sem vette komolyan, egyfelől a bolsevizmussal kapcsolatos félelmek, másfelől pedig a hazai kommunista mozgalom gyengesége miatt. Több realitása volt annak, hogy szorosabb együttműködés jöjjön létre a baloldali és konzervatív polgári erők, valamint a kisgazdák között, azon az alapon, hogy a fennálló rendszer még mindig jobb bármilyen diktatúránál. A remélt szövetség azonban nem jött létre, mert egyik fél sem kívánta feladni eredeti programját: Rassayék a demokratikus választójoggal, a kisgazdák a földreformmal kapcsolatos követeléseiket, Bethlen pedig az előbbiekkel kapcsolatos fenntartásait. Végül csak annyi történt, hogy az említett erők az 1937. októberi körmendi gyűlésen hitet tettek a „rend és az alkotmányosság” mellett.

Darányit Hitler sikerei, valamint az a tény, hogy a nyilasok a hatósági rendszabályok ellenére tovább erősödtek, sőt, újabb mandátumokat szereztek a parlamentben, teljesen elbizonytalanította. A különböző szélsőjobboldali egyesületek aktivitása megnőtt. 1938 elején egyetemi zavargások voltak. Az újév napján mintegy 100 ezer nyilas röplap árasztotta el a fővárost „1938. Szálasi” felirattal. Darányi ilyen körülmények között addigi politikájának erőteljes módosítására szánta el magát. Nem mert nyíltan fellépni a szélsőjobboldal ellen, ehelyett egyes követeléseik átvételével próbálta leszerelni őket. Fokozódó elégedetlenség volt megfigyelhető a hadsereg vezetésén belül is. Egyes vezetők úgy látták, hogy a nemzetközi viszonyokban bekövetkező változások távlati hatásaként nem lehet kizárni egy nagyméretű katonai konfliktus lehetőségét. A magyar hadsereg viszont erre – felszereltségét és erejét tekintve – semmilyen módon nincs felkészülve. A tisztikar követeléseit Rátz Jenő vezérkari főnök képviselte a leghangosabban, de támogatták őt ebben olyan régi vágású, Horthyhoz feltétlenül hű tábornokok is, mint Soós Károly. A fejlesztési igény tehát önmagában még nem tekinthető negatív jelenségnek, az viszont, hogy ezzel párhuzamosan a tisztek egy része növekvő mértékben fordult a politika felé, már igen. A követelések hatására a miniszterelnök – Imrédy gazdasági számításai alapján – 1938. március 5-én, a kormánypárt győri nagygyűlésén meghirdette az 1 milliárd pengős fegyverkezési programot. A lehetőségeket és az alacsony indulási színvonalat jól mutatja, hogy ebből csak 600 milliót kapott közvetlenül a hadsereg, 400 milliót nélkülözhetetlen ipari és infrastrukturális beruházásokra kellett fordítani. Az Anschluss polgári körökben óriási félelmet és aggodalmat keltett, amit fokozott, hogy Berlin némi huzavona után, április elején volt csak hajlandó hivatalosan elismerni az új német–magyar {I-100.} határt. A nyilas mozgalom önbizalma és vonzereje viszont hallatlanul megnőtt és felélénkült NEP-en belül is a szélsőjobb tevékenysége. Darányi további jelét adta engedékenységének. 1938 tavaszán benyújtotta a parlamentbe a zsidótörvény-javaslatot. Ez a kereskedelemben, az iparban, valamint számos értelmiségi pályán 20%-ra kívánta leszorítani a zsidóság arányát. Mindenekelőtt azzal, hogy számos foglalkozás gyakorlását kamarai tagsághoz kötötte, a kamarák pedig csak meghatározott arányban (20% erejéig) vehettek fel zsidókat. A középosztály-kérdés természetesen már az 1920-as évek eleje óta az egyik legfeszítőbb gondja volt a magyar társadalomnak. A Darányi-kormány lépése viszont azt jelentette, hogy a feszültségeket immár hivatalosan is a szakmai szempontok félresöprésével, alapvetően származási alapon kívánja megoldani. A törvényjavaslattól a miniszterelnök, sőt, a felsőházban helyet foglaló keresztény egyházfők is az indulatok lecsillapodását, a zsidókérdés nyugvópontra kerülését várták. Ennek pontosan az ellenkezője következett be. A javaslat nyilvánosságra kerülése, értékelése nagy közéleti viharokat kavart és ha lehet, még jobban megosztotta a magyar társadalmat. Az antiszemita hangulat fokozásáról a szélsőjobboldal és a megszerezhető állásokban, pozíciókban reménykedő keresztény középosztálybeliek gondoskodtak. Ugyanakkor a szellemi élet 59 képviselője – köztük Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Zilahy Lajos, Féja Géza – nyilvánosan, közös nyilatkozatban ítélte el a megkülönböztetés ilyen formáját. A lakosság szélesebb rétegeit mégsem sikerült felsorakoztatni a törvényjavaslat ellen, mivel igen sokan a kérdést csak egy réteg belügyének tekintették. A kormányfő az Anschluss után szinte teljesen kapitulált. Engedélyezte, hogy Szálasi betiltott pártjának utódaként megalakulhasson a Nemzeti Szocialista Magyar Párt–Hungarista Mozgalom. Annak egyik vezetőjével, Hubay Kálmánnal tárgyalóasztalhoz ült, hogy bizonyos pozíciók átengedése fejében a nyilas mozgalmat alkotmányos ellenzékké szelídítse. Darányi kezéből annyira kicsúszott az események irányítása, hogy április 3-án Horthynak kellett rádióbeszédben lecsillapítania a felzaklatott kedélyeket. „…megnyugtatok mindenkit, hogy a rendet és a nyugalmat ebben az országban büntetlenül nem fogja zavarni senki.” – ígérte. A konzervatív tábor Bethlennel és Károlyival az élen teljesen megvonta bizalmát a miniszterelnöktől. Darányi levonva a konzekvenciát, 1938. május 12-én benyújtotta lemondását, amit a kormányzó el is fogadott.