Imrédy első kormányfői nyilatkozatában széles körű reformpolitikát ígért. Akkor azonban még nem lehetett tudni, mennyi belőlük a valóságos szándék és mennyi a propaganda. A május–júniusi, a „rendcsinálás” szándékától vezérelt intézkedések pedig az egész kérdéskört átmenetileg háttérbe szorították. Az augusztusi minisztertanácsi üléseken már szóba került egy olyan honvédelmi törvény megalkotása, amely békeidőben is széles körű felhatalmazást adott volna a kormánynak. Ezekről a közvéleménynek természetesen nem volt tudomása. A megdöbbenés így még nagyobb volt, amikor Imrédy szeptember 4-én, egy kaposvári gyűlésen a nagy nyilvánosság előtt ismertette reformelképzeléseit. Itt a honvédelmi törvény megalkotásáról, földbirtokpolitikai, családvédő és egyéb szociális lépések fontosságáról beszélt, titkolta viszont a parlamenttel kapcsolatos terveit. Beszédének inkább a hangneme tekinthető meglepőnek. Forradalmat – Imrédy szavaival „csodás forradalmat” – ugyanis az uralkodó felfogás szerint csak szélsőséges politikai erők szoktak emlegetni.

A válts hátterében elsődlegesen külpolitikai okok kereshetők. Amikor Imrédy májusban hatalomra került, úgy tűnt, a Chamberlain-kormány nagyobb aktivitást fog tanúsítani a németek által fenyegetett Csehszlovákia védelmében, s ezen keresztül a régió ügyeiben. Hamarosan kiderült, hogy ezeknek az elképzeléseknek nincs realitása, ami a jelentős részben angol kapcsolataira építő miniszterelnököt koncepciója felülvizsgálatára késztette. Júliusi olaszországi és augusztus végi német útja – különösen a Hitler által rendezett nagyszabású katonai felvonulások – megerősítették ebbeli meggyőződésében. Ráadásul mindkét helyen tapasztalnia kellett a személyével szemben táplált ellenszenvet is. Továbbá a magyar külpolitika 1938 nyarán részleges megegyezésre törekedett a kisantant-országokkal. Az augusztusban Bledben megkötött megállapodás fegyverkezési egyenjogúságot biztosított Magyarország számára. A magyar kormányfő belső reformokkal próbálta a németek kegyét elnyerni. A fordulat szükségességét a nemzetközi élet újabb fejleményei igazolni látszottak. A nyugati hatalmak nem védték meg Prágát a német nyomással szemben és a szeptember végi müncheni konferencián áldásukat adták Csehszlovákia megcsonkításához. Ugyanakkor a kaposvári beszéd Rómában és Berlinben kedvező visszhangot váltott ki.

Imrédy tehát céljait és eszközeit tekintve mindinkább a hagyományos „úri” szélsőjobb irányába csúszott. Megkezdte a kormány átalakítását. Kunder Antalból miniszter, Vay Lászlóból miniszterelnökségi államtitkár, Kolosváry-Borcsa Mihályból pedig a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője lett. Október elején a kormány elé tárta az államszervezet átalakításának tervét. A miniszterek többsége azonban szembefordult a kormányfővel és kapcsolataik révén mozgósították az egész konzervatív tábort. Kiderült, hogy a {I-103.} kormánypárt sem áll egységesen mögötte. A „gömbös-fiókák”-nak csak egy része állt ki mellette a nagy hatású publicistával, Milotay Istvánnal az élen. Sokan voltak közülük, mint Antal István is, akik jócskán veszítettek hajdani radikalizmusukból. Ezt felismerve Imrédy pártokon kívül és felül álló társadalmi szervezetek létrehozását preferálta. Továbbá abban bízott, hogy a bekövetkező revíziós sikerek őt fogják erősíteni és ilyen körülmények között a NEP-képviselők sem merik vállalni egy belső krízis kockázatát. Az események, úgy tűnt, őt igazolják. November elején sikerült visszakapni a Felvidék déli részét, s a német vezetők jelezték: ha a magyarok vállalták volna a provokatőr szerepét, többet is kaphattak volna. Még így is lehetőség volt Kárpátalja megszerzésére. Ennek tudatában Imrédy november 15-én gyökeresen átalakította kormányát. Sztranyavszky és Mikecz helyét – a földművelésügy és az igazságügy élén – Teleki Mihály, illetve Tasnádi-Nagy András foglalta el. Az iparügyi minisztériumot – Bornemissza posztja – összevonták a kereskedelmivel és Kunder Antal kapta meg. Személyes okok miatt a honvédelmi tárca élére Bartha Károly került, de a távozó Rátz Jenő továbbra is Imrédy táborához tartozott. A kormányfő bejelentette, hogy új házszabály törvényt kíván elfogadtatni, melynek hatásaként a parlament látszatszerepre süllyedt volna. November 21-én azonban a német és olasz vélemény ismeretében kiderült: nincs lehetőség Kárpátalja közeli elfoglalására, ennélfogva a NEP belső ellentétei felszínre kerültek. A kormánypárt 58 képviselője Sztranyavszky vezetésével bejelentette kilépését a pártból, majd november 23-án a házszabály-revízióval összefüggő ügyrendi vita kapcsán leszavazta a kormányt, mire Imrédy benyújtotta lemondását. Az eset példa nélküli volt a korszak történetében, amit Bethlen István sem mulasztott el kihangsúlyozni: „Az utolsó évtizedek legalkotmányosabb miniszterelnöke Imrédy Béla, mert íme, ő a parlamentben bukott meg.” Más dolog azonban kormányt buktatni és megint más kormányzóképes erőt felmutatni. Az egyetlen szóba jöhető alternatíva egy, a kisgazdáktól a disszidenseken és más pártonkívülieken át a polgári baloldalig terjedő széles pártszövetség lehetett volna. Ezt a koalíciós kormányt valójában csak a diktatúraellenesség platformja tarthatná össze és még így is erős – imrédysta és nyilas – ellenzékkel kellene megbirkóznia. Ilyen igencsak különböző hátterű és programú pártokkal kormányozni legalábbis bethleni taktikai képességekkel megáldott kormányfőt igényelne, amitől viszont a miniszterelnökként szóba jöhető konzervatív politikusok – Teleki és Keresztes-Fischer – húzódoztak. A közhangulat sem volt kedvező Imrédy leváltására. A lakosság jelentős része a revízió lázában égve nem látott különösebb kivetnivalót a németbarát politikában, főleg ha az széles körű szociális reformokat ígér. A miniszterelnök híveinek sikerült az egyetemi ifjúságot is mozgósítaniuk: számos helyen tüntetésekre, szimpátia-felvonulásokra került sor. Részben ezért, részben a várható kedvezőtlen német visszhang miatt a meghatározó jelentőségű döntés előtt álló Horthy nem vállalta a kockázatot és újból Imrédyt bízta meg a kormányalakítással.