A császári-királyi hadsereg 1806-ban alakult meg (előtte is létezett csak nem állandó formában) midőn Stadion gróf, államkancellár (külügyminiszter) javaslatára létrehozták a népfelkelést (Landwehr). Addig az osztrák seregnek nem voltak állandó alakulatai, utolsó nagyobb háborújában (7 éves háború) még mindig hadiállapot alatt sorozott legénységből állt. Ez azonban változott. 1848-ra már jól szervezett és mozgósításra készen álló tartalék, fegyelmezett jól képzett állandó hadsereggel rendelkezett a birodalom.

A császári-királyi hadsereg harcai (1789-től):

1789. július 14-ével új korszak köszöntött be. A francia forradalom mindenütt az elnyomó abszolutista dinasztiák elleni harc és a liberalizmus jelképé vált. A birodalom még éppen csak megszilárdult Mária Terézia és II. József refomjai után. 1790-ben meghalt a nagy császár akit a birodalom népei sirattak. Helyére a mindössze 2 évig uralkodó II. Lipót került. A francia forradalom után kikiáltották az alkotmányos monarchiát majd miután XVI. Lajos szökni próbált, a köztársaságot is (1792). Az uralkodók azonban nem hagyhatták magára Európa egyik legjelentősebb dinasztiáját. Így hát spanyol-angol-porosz-osztrák (egy ideig orosz és török) intervenció indúlt Franciaország ellen. Azonban a király és felesége 1793. januári kivégzését követően az új forradalmi francia sereg kezdett erőre kapni. Valmy-nál a franciák már vereséget mértek a poroszokra, majd két hónappal később 1793. novemberében Jamepps-nél a cs-k. seregek szenvedtek vereséget. A poroszok akik eddig is félszívvel harcoltak Lengyelország felé tekintettek. Ausztria, Oroszország és Poroszország háromszor osztotta fel egymás között a Lengyel Királyságot mire végleg megeggyeztek. Ezalatt 1792 végén elhunyt Lipót, a trónt pedig Ferenc főherceg örökölte akit II. Ferenc néven koronáztak Szent-Római császárrá. A franciák ezalatt egymás után verték meg az ellenük megalakuló 1. és 2. koalíciót. 1795-ben Toulon ostromakor pedig már feltűnt a zseniális hadvezetéséről ismertté vált Bonaparte Napóleon. Hollandia francia ellenőrzés alá került, és Batáviai Köztársaság néven (1806-ig állt fenn, ekkor Németalföldi Királyság néven Napóleon öccsének birtoka lett) francia oldalon harcolt tovább. Poroszország pedig kilépett a háborúból. Így a franciák Ausztria ellen öszpontosították seregeiket. A Rajnánál állt a francia fősereg melyet azonban Károly főherceg brilliáns hadműveletekkel megvert. Hasonló de fordított volt a helyzet az Itáliai hadszíntéren. Bonaparte szedett-vedett serege hamarosan fényes győzelmeket aratott az osztrák fősereg felett, és 1797-re elfoglalta Velencét. Ausztria kénytelen-kelletlen megkötötte a Campo Formiói békét. Ebben elvesztette Lombardiát és Belgiumot de megszerezte a Velencei Köztársaságot Dalmáciával eggyütt. Napóleon ezalatt Egyiptomba távozott Anglia pedig 1798-ban megszervezte a második koalíciót. Az orosz-porosz-angol-osztrák-szárd-török-nápolyi csapatok egymást után mértek vereségeket a franciákra. Aztán fordúlt a kocka. 1799-ben II. Katalin meghalt és az új cár, I. Pál már India megtámadásán gondolkozott. Napóleon pedig visszatért Egyiptomból, puccsal megdöntötte a Köztársaságot irányító Direktóriumot és létrehozta a konzulátust melynek ő lett a vezetője. Ezután a koalíció szenvedte el vereségek sorát (ebből kijutott a császári-királyi cspatoknak is Itáliában és a Rajnánál). Napóleon az Alpokon átkelve az osztrák seregek hátába került és bár azok bevették Genova városát (jún 4) de Milánó ekkor már (jún. 2) a franciák kezén volt. Napóleon csapatai az osztrák sereg hátában voltak így azok kénytelenek voltak csatát vállalni. Marengó falu mellett 40 ezer osztrák és 30 ezer francia katona csapott össze, és a franciáké lett a győzelem. A csata kezdetén az osztrák seregek sikeresen törnek előre, a franciák meginognak, azonban ekkor megérkezik Napóleon elővédje, és a zavart osztrákok vereséget szenvednek. A marengói csata gyászos kimenetele és a pénzügyi gondok ismét békekötésre kényszerítették Ausztriát, hogy 1801-ben megkösse a Luneville-i békét. Ezután Napóleon Anglia felé fordított a figyelmét mellyel 1802-ban megkötötte az amiens-i békét. A Napóleoni háborúk alatt írta meg Haydyn a Gott erhalte Franz den Kaiser c. dalt mely később hivatalos birodalmi himmnusz lett. 1804-ben Ferenc demonstrálandó a dunai monarchia egységét felvette az Ausztria császára címet. Napóleon valamivel előbb szintén ezt tette és 1804. december 2-án császárrá koronáztatta magát. 1805-ben Anglia megszervezte a harmadik koalíciót. A háború azonban ismét katasztrófába torkollot. A fősereg Ulm-nál gyűlekezett Mack tábornok parancsnoksága alatt, míg a többi csapat Itáliában harcolt Károly főherceg vezetésével. Napóleon ekkor Bernadotte alatt előre küldtött egy csapatot - semleges porosz területen keresztül - míg a fősereggel szemből tört előre. Az osztrákok megzavarodtak, és amint a francia fősereg feltűnt azonnal megadták magukat. Az osztrák fősereg tehát egy hónap alatt megsemmisült anélkül hogy dicső csatában bukott volna el mint 1797-ben és 1800-ban. Ez után Bécs nyitva állt Napóleon előtt. Közben megérkeztek az oroszok is Kutuzov vezetésével. Napóleonnak és az oroszoknak is érdekében állt a döntő csata, - így Ausztria tiltakozása ellenére - gyorsan megvívták. Napóleon bevonult Bécsbe, majd átkelt a Dunán. A szövetségesek Olmützben állították fel főhadiszállásukat, Napóleon Brünnben. A koalíció azt tervezte hogy bekeríti Napóleont, így a fősereg Austerlitztől nem messze foglalt állást (míg Károly főherceg Itália felől közeledő seregére a Bécsbe vezető út elvágása várt). A döntő csatára 1805. december 2-án Austerlitz mellett került sor. Napóleon gyengeséget színlelt és az orosz jobbszárnyat egy mocsárba csalta. A diadal teljes volt, rengeteg orosz katona halt meg Ausztria pedig el kellett fogadja a Pozsonyi békét. Ezután Ausztria kívül maradt a hadi eseményeken, tétlen nézte Poroszország és Oroszország egymás utáni vereségeit. Sőt Ferenc azt sem kifogásólta hogy Napóleon a Német-római császári címről való lemondásra kényszerítette őt, és létrehozta a Rajnai Szövetséget. Valahogy a birodalom szilárdabb lett a Szent-Római birodalom megszűnte után. Aztán 1809-ben (nehéz helyzetének könnyítése végett) Anglia rávette Ausztriát az újabb háborúra, és jelentős pénzsegélyt küldött. Végre nem ismétlődött meg az 1800-as és 1805-ös hiba, ezúttal már Károly főherceg vezette a császári-királyi csapatokat, 300.000 katonájával 1809. áprilisában benyomult Bajorországba. Napóleon -kiterjedt sorozással - 400.000 katonát állított talpra és Régensburgtól délnyugatra megverte Károly seregét. Ő maga május 15-én bevonúlt Bécsbe, miközben az osztrák seregek a Duna vonalán új védelmi volnalat alakítottak ki. Az osztrák főseregnek nagy segítségére voltak a Stadion általl felkorbácsolt német nemzeti érzések. Ezek Tirolban ismételt bajor-ellenes felkelésekhez vezettek (a tartományt Napóleon a bajoroknak adta) és a parasztseregek 2-szer is szétverték az országot megszálló bajorokat, akik csak francia katonákkal megerősítve tudták a területet biztosítani (1809. júniusára). Napóleon ezalatt a Dunán igyekezett átkelni. Ez május 20-án sikerült is neki, ugyanis a Duna erdős szigetei álcázták hadmozdulatait. A folyó elmosta a hajóhíd pár darabját de a franciák - mivel nyomát se látták a császári-királyi seregeknek - nem vonúltak vissza. Ekkor 30.000 francia állt a Duna bal partján. Azonban már másnap megjelent Károly főherceg és az osztrák fősereg. Az osztrákok véres harcba bonyolódtak, és már-már a franciák kerültek ki győztesen, mikor Károly főherceg kezében a császári zászlóval személyesen vezette szuronyrohamra katonáit. A franciák csak az asperni házról-házra vívott csata elhúzódásának köszönhették megmenekülésüket. 22-én aztán átkelt Napóleon is további 30.000 katonát hozva, de az elszánt osztrák szuronyrohamok és a császári-királyi tüzérség jól vezetett zárótüze meghátrálásra kényszerítették. A csata osztrák részről 20 a franciáktól 30 ezer életet követelt. Napóleon azonban nem adta fel. Júliusban újjászervezett és megerősített seregével megindult és Wagramnál már legyőzte Károly legyengült seregét. Ausztria igen jó feltételek mellett köthetett békét. Bár ismét sok területet vesztett, de Napóleon ígérete: "Amint az osztrák császár hadatüzen, megszűnik uralkodni" nem vált valóra, és mindez köszönhető volt Stadion népre támaszkodó politikájának, aki jutalmúl a birodalom megmentéséért megbukott. Eközben zajlott le egy mellékepizód. Napóleon erősítése, az itáliai sereg Magyarországon vonúlt keresztül így a magyar rendek elkezdtek gyülekezni Győrött. A győri csata - mint várható volt - a korszerű francia hadak győzelmével ért véget. Az osztrák seregek ezalatt elfoglalták Lipcsét és Drezdát, valamint Thornt. De miután Wagramnál a fősereg vereséget szenvedett Ausztria békét kért (jelenet a győri csatából, 1809. júl. 9).

Napóleon Oroszországi hadjárata alatt egy 30.000 fős osztrák sereg segítette a franciákat (hasonló hatékonysággal mint az oroszok 1809-ben). Aztán 1813-ban mikor Napóleon elutasította a szövetségesek tárgyalási ajánlatait, Ausztria a szövetségesek oldalán lépett be a háborúba. A szövetségesek Lipcsei döntő győzelme után a koalíció csapatai könnyen haladtak, és 1814. tavaszán már Párizsban voltak (részletesebben lelyebb Radetzky marsall életrajzánál). Napóleon 1815-ös visszatérése idején Ausztria készülődött a harcra, de mire az osztrák seregek elindúltak volna Wellington brit herceg és Blücher porosz tábornok már megverte a franciákat Waterloonál. Európa koronás fői ezalatt Bécsben gyülekeztek ahol létrehozták a Szent Szövetséget melynek feladata a forradalmi megmozdulások leverése volt. Ez határozta meg Ausztria politikáját is. Az osztrák seregek 1820-ban és 1830-ban beavatkoztak Itáliában és helyráállították az abszolutista monarchiákat. Azonban amire a forradalom 1848-ban valóban elérkezett a Szent Szövetség már a múlté volt.

Az 1848-as harcok:

A "népek tavaszán" egymás után dőltek meg az abszolutista monarchiák, és a népek kezükbe vették saját sorsukat. Így volt ez Ausztriában is. 1848. márciusában sorra robbantak ki a forradalmak, (előszőr Milánóban majd Velencében végül Bécsben - március 13 - és Pest-Budán - március 15) így az abszolutizmus is megdőlt. Itáliában a nemzeti felkelők és Szardínia-Piemont harcolt Radetzky minden fajta segítséget nélkülöző erőveil (lsd. Radetzky életrajzánál). A katonaság első nagyobb bevetésére (Itálián kívül) június 12-én került sor, mikor Windisch-Grätz herceg katonáinak sortüze oszlatta szét a Prágai radikálisokat. Magyarországon is akadtak gondok. A Batthyányi-kormány elutasította Kossuth radikális követeléseinek nagy részét, amikor azonban az udvari reakció felülkerekedett Ausztriában teljesen megváltozott a helyzet. A magyar csapatok már így is harcban álltak a szerbekkel (a június 12-i karlócai összecsapás óta), ezenfelül a pozóíciójába visszahelyezett Jellasics is befejezte a fegyverkezést és felkészült a támadásra. A harcokat a magyar 1848. c. résznél.

1859: A katasztrófa éve: 1853-ban Oroszország újra Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerezését tűzte ki célúl (ennek következtében a törököktől követelte a Boszporusz és a Dardanellák megnyitását). A cár arra számított hogy a lekötelezettjének tartott Ausztria (a '49-es intervencióért) mellette fog állni, csak úgy mint Britannia, Franciaország egyedül pedig képtelen lesz cselekedni. A számításai nem jöttek be. A fényes Porta (a török legfőbb hatalmi szerv) hadat üzent, a Boszporuszon pedig brit és francia flotta jelent meg. Ausztria döntéskényszerében a lehető legroszabb megoldást választotta: mozgósított, megszállta a dunai fejedelemségeket, és ultimátumot adott át Oroszországnak. Háborúra nem került sor, de Oroszország nagyon megneheztelt. 1859-ben Olaszországban nagy változás állt be. III. Napóleon francia császár támogatta a Piemonti királyságot a félsziget egységesítésében. Az év őszén Toscána, Modena, és Parma jelentette be hogy egyesül a Piemonti Királysággal, majd egy év múlva Garibaldi 1000 önkéntes élén Nápolyt szerezte meg, valamint a szárd és felkelő csapatok eggyütt foglalták el a Pápai Állam nagy részét. Azonban az egységnek ekkor még útjában állt Ausztria, mely továbbra is nagyhatalom volt. Az osztrák államférfiak nem ismerték fel a valódi helyzetet, az abszolutizmus pedig nem volt hajlandó engedményeket tenni külföldön. Ferenc József a császári-királyi hadseregbe vetve bizalmát, elhatározta leszámól az idegesítővé vált Piemonttal, még mielőtt az egyesíti a félszigetet egy új "nagyhatalomban". Ráadásul Piemont folyamatosan provokálta Ausztriát, hogy a Német Szövetség ne siethessen a segítségére (ugyanis csak önvédelemnél tehette ezt). Így hát április 23-én Ausztria últimátumot intézett II. Viktor Emánuel királyhoz, azonnali leszerelést követelve. A következmény várható volt: háború. Ferenc József bízott a hadseregben, mely 1848-ban sokkal roszabb körülmények között is nyert. Igen ám, de akkor egy tehetséges vezére volt, Radetzky 1857-es halála óta pedig Gyulai vezette az itáliai sereget, aki csak az udvari intrikának köszönhette posztját. Mióta Radetzky meghalt Albrecht főhercegen kívül (aki még ekkor nem volt tábornagy) nem volt a monarchiának tehetséges parancsnoka. Az eredmény katasztrófa lett. Április 29-én az osztrák seregek átlépték a határt. Gyulai azonban megmutatta hadvezéri "tehetségét" és lassan haladt előre időt adva a franciáknak az Alpesi hágókon való átkelésre. Az első összecsapást május 20-án vívták Montebellónál, kisebb csaták zajlottak, melyben a 240.000-res (40 piemonti) piemonti-francia sereg rendre megverte Gyulai erőit. Aztán úgy döntött hogy Magentánál csatát vállal. Mindekét sereg vitézül harcolt, azonban amilyen nagy bátorsággal olyan fejtlenségben is küzdöttek, a franciák nem is tudták hogy győztek (jún.4). Azonban nem volt még minden veszve, az osztrák sereg még bízott a győzelemben és kitartott, ráadásul Benedek Lajos VIII. hadteste megvert egy másik ellenséges hadtestet. Gyulai azonban végleg elvesztve önbizalmát Milánót is feladta. A helyzet azonban a franciák számára sem volt jó, a várnégyszög még osztrák kézen volt, a Német Szövetség is mozgolódott, így a döntő győzelemre az egyedüli esély egy újabb magyar forradalom és szabadságharc lehetett - '48-as méretekkel - ekkor azonban még ez is bizonytalan lehetőség volt. Így Ferenc József - aki személyesen vette át a csapatok parancsnokságát - június 24-én Solferinónál vállalta a csatát. A franciáknak modernebb fegyvereik (vontcsövű ágyúk) szerezték meg a győzelmet, a császári-királyi sereg pedig csúfos vereséget szenvedett, ez alól csak a - már említett - Benedek vezette VIII. hadtest volt kivétel mely egyedül állta meg a helyét. Ekkor azonban fordult a kocka. Napóleon felismerve a liberalizmussal való szövetség veszélyeit, és látva a porosz készülődést (valamint nem akarta Olaszországot nagyhatalommá tenni), békét kötött Ferenc Józseffel Villafrancában (július 11.), ebben Ausztria csak Lombardiát adja fel, a várnégyszög az övé marad. Ferenc József ezután még a hadseregbe vetett bizalmát is elvesztette. Tehát amit Radetzky olyan nagy gonddal felépített azt a tehetségtelen Gyulai egyetlen hadjárat alatt tönkre tette.

1866: A kettős katasztrófa: Ausztria 1864-ben még eggyüttműködött Poroszországgal a 2. dán-német háborúban, (a képen a dán gyalogság elleni osztrák lovasroham) és eggyütt foglalták el Schlewig-Holsteint. De a jó viszony hamarosan megromlott, ugyanis Bismarck provokálta Ausztriát a háborúra. A helyzet még mindig nem volt rózsás. Bach menesztése és az abszolutizmus válsága óta Ausztria a helyét kereste. Oroszország még mindig nem bocsájtotta meg a krími "árulást", Nagy-Britannia nem kívánt beavatkozni, akár csak Franciaország. A Német Szövetség államainak nagy része (15-ből 9 állam) mellette állt. Azonban Poroszország 1863-as hadseregreformja nagy változást hozott. Ráadásul a porosz ismétlőpuskák is Ausztria ellen szóltak. Bismarck már csak a cassus belit kereste. 1866-ban Ausztria ismét be próbált lépni a szövetségbe összes birtokával, Poroszország ezt azonban elutasította és mikor Ausztria nem hagyta jóvá a szövetség reformjára vonatkozó porosz terveket Bismarck az osztrákok kizárását indítványozta. Április 21-én a déli, 27-én az északi osztrák sereget mozgósították, a poroszok ugyanezt tették május 1-én. Június 14-én - bajor javaslatra - a német középállamok is mozgósították 4 hadtestüket. Poroszország erre kilépett a szövetségből. Így megkezdődtek a harcok. Albrecht főherceg 78.000-res déli serege gyors sikereket ért el. Az északi sereg is felvonult, 238.000 osztrák és 23.000 szász katonával. Azonban még mindig megmaradt a hadvezetés kérdése. A császár ismét melléfogott mint annak idején Gyulaival, Benedek Lajos tábornagy arra hivatkozott hogy nem ismeri eléggé a terepet és a hadszínteret, és csak a császár személyes kívánságára fogadta el a kinevezést, az északi hadsereg parancsnokának. Június 18-án a poroszok megszállták Szászország és Hannover fővárosait, benyomúltak Csehországba. Benedek miután úgy ítélte meg hogy a helyzet rossz, "minden áron kötendő" békét sűrgetett. Ferenc József azonban erre nem volt hajlandó bízva a döntő csata sikerében. A poroszok 2 csoportban nyomúltak előre, az egyiket Moltke (a fősereg) a másikat Frigyes herceg, a trónörökös vezette. Július 3-án aztán lezajlott a döntő csata a Csehországi Könnigrätz (Sadowa) mellett. Az osztrák seregek - jól kihasználva a magas terepet - erős védőállásokat alakítottak ki, és Benedek parancsba adta hogy tartsák pozíciójukat. A poroszok támadásai sorry buktak el, és már-már úgy tűnt hogy az osztrákok kerülnek ki győztesen. Ekkor azonban - Benedek parancsát megszegve - az alparancsnokok előreküldték katonáikat, neki az erdőben kiváló pozícióból védekező poroszoknak, feleslegesen feláldozva ezzel rengeteg emberéletet. Ezenfelül feltűnt Frigyes csapata is és hátba támadta, a fősereg álltall már szorongatott osztrákokat. Ez a katasztrófa a régi Ausztria végét jelentette. Ferenc József a békében lemondott, Velencéről, és a német hegemóniáról, azonban örökös tartományaiból nem vesztett.

Kiemelkedő parancsnokok:

Károly főherceg: Ludwig Károly 1771-ben született Firenzében, a Toscanai (Habsburg) nagyherceg 3. fiaként. Első parancsnoki tapasztalatait 15 évesen szerezte egy gyalogezred parancsnokaként. 1792-től ő Habsburg-Németalföld (a Brabanti hercegség azaz Belgium) kormányzója. Később csatlakozik a csapatokhoz, a franciák elleni háború kezdetén egy kombinált hadosztály és egy lovas ezred parancsnoka. Harctéri érdemeiért előbb vezérőrnagyi majd táborszernagyi rangot kapott. 1796-tól az Alsó-Rajnai hadsereg parancsnoka, és ebben a minőségében bravúros sikereket ér el. Bár az itáliai csapatok sorra szenvedték el a megalázó vereségeket Napóleon - a rajnai francia seregnél jóval kisebb - szedett-vedett seregétől, ő a rajnai francia fősereggel szemben győzelmet győzelemre halmozott. A franciák megindúltak a Rajnán át, Károly pedig Csehország felé vonúlt, míg a Felső-Rajnai osztrák sereg Szászország felé menekült. Károly ekkor egy zseniális hadmozdulattal egyesítette a két sereget, megverte az északi francia csapatokat majd a Rajna mögé kergette őket. 1800-ban egy "magán hadtest" parancsnoka lesz (mely 25.000 emberből állt). 1801-ben a legfelsőbb katonai tanács feje lesz. És megkezdte az osztrák hadsereg reformját. Az 1809-es hadjáratban ő a császári-királyi seregek főparancsnoka. Csapatai Regensburg alatt vereséget szenvednek Napóleontól, ekkor feladja Bécset és a Duna mögé vonul. Ekkor Oroszország a franciák szövetségese (Galíciában meg is jelent egy orosz sereg, mely azonban azt a parancsot kapta hogy ha lehet ne tegyen kárt az osztrákokban - hálából az 1812-es hadjáratban mikor Ausztria áll a franciák melett, Schwarzenberg hasonló parancsot kap), így Ausztria nem számíthatott segítségre. Napóleon Aspern és Essling falu között kezdte meg az átkelést a Dunán 1809. május 20-án. Károly nem ismerte fel a veszélyt így 30.000 francia kellt át a folyón harc nélkül. Másnap az osztrákok elsüllyesztették a francia hidat, Károly csapatait támadásra vezette és megszorongatta a franciákat. 22-én aztán Napóleon is átkellt a folyón 30.000 emberével és ellentámadást indított. Az osztrákok sorai meginogtak és már majdnem meghátráltak mikor Károly a császári zászlóval a kezében személyesen vezette rohamra katonáit. Az osztrák tüzérség sikeres zárótüze és az osztrák seregek elszántsága meggyőzte Napóleont hogy a csata elveszett, ezért visszavonúlt. Az osztrák sereg harmada és a francia fele maradt holtan a csatmezőn. Az 1809-es háború egyetlen nagy sikere tehát a főherceg személyes példamutatásának köszönhető. Miután Napóleon rendezte sorait újra támadott, ezúttal Wagramnál és a július 5-6-án lezajló csatában vereséget mért az osztrák seregre. Ezútán ismét békét kellett kötni. Ezután visszatért a civil életbe, és katonai tudományokkal foglalkozott. 1847-ben halt meg

Radetzky marsall : Józef Radetzky 1766-ban született egy cseh nemesi család tagjaként. Családjában nem volt újdonság a katonáskodás, egyik őse a harmincéves háborúban nyújtott teljesítményéért bárói rangot kapott I. Lipót császártól. A Mária Terézia általl létesített Therezianumban tanúlta meg a hadviselés fortélyait. Miután elvégezte azt 1784-ben hadapród lett, 1788-89-ben harcolt a török háborúban, majd 1792-95-ban a franciák elleni rajnai és németalföldi hadjáratban. 1798 április 5-én Görz-ben feleségül vette Franziska Strassoldo-Grafenberg grófnőt (1779–1854). 1799-ben már alezredes, miután pedig a Trebbia és Novi mellett vívott ütközetekben kitüntette magát, nov. 5. ezredessé léptették elő. A marengói csata után (a csata előestéjén) öt golyótalálattól sebesült meg, lovát kilőtték alóla, amikor felderítő akciót vezetett az ellenség vonalai mögé) átvette az Albrecht herceg vértesezred vezényletét melynek élén 1800.dec. 3-án ismét kiváló teljesítményt nyújtott Hohenlinden mellett (és ismét kitüntetést kapott). 1801-ben megkapta a Mária Terézia rendet. 1805-ben Soproni állomáshelyéről Ulm-ba helyezték át. Az 1805-ös hadjárat kezdetén Radetzkyt vezérőrnaggyá léptették elő, és Itáliába küldték, Károly főherceg, tábornagy parancsnoksága alatt. Károly szintén katonai lángelme volt és Radetzky láthatta hogy a Habsburg főherceg milyen jól vezeti csapatait. Részt vett a sikeres Caldiero-i hadjárat-ban. A béke éveiben tanulmányokat folytatott és hadművészetet tanított. Az 1809-es háborúban a Bajorországban állomásozó V. hadtest kötelékében harcolt a franciák ellen. Braunau mellett mint az előhad parancsnoka szintén kiválóan harcolt és újabb kitüntetést kapott. Május 2-án körültekintő irányítása egy egész hadosztályt mentett meg a Wels-en keresztül Bécs felé zajló visszavonulásban. Május 21-22-én helytállt a győztes Aspern-Esslingi csatában, ezután vezérőrnaggyá léptették elő. Részt vett a Wagrami vesztes csatában (július 5-6). 1810-ben kitüntették a Mária Terézia rend parancsnoki fokozatával. A 4. vértesezred parancsnokhelyettese lett, később pedig az 5. (később Radetzky-huszárezred) huszárezred parancsnoka. 1809-12 között vezérkari főnök volt, kezdeményezte az osztrák hadsereg átszervezését. Miután a kincstár (ami ismét a csőd szélén tántorgott) ellenállásán a terv megbukott, lemondott posztjáról. Mikor Napóleon Oroszországi hadjárata katasztrofába fulladt, Ausztria, Poroszország és az Orosz Birodalom megalakította a VII. koalíciót melynek katonai főparancsnokává az osztrák Schwarzenberg hercegetet (tábornagy) nevezték ki. Ekkor Radetzky vezérőrnagy - érdemeinek elismeréseként - tagja lett a Haditanácsnak, őt bízták meg Schwarzenberg vezérkari főnöki pozíciójának betöltésével. Ezen minőségeiben komoly beleszólása volt a koalíció harcainak menetébe, és döntő szerepe volt Napóleon legyőzésében. Új császári hadsereget szervezett 311.000 emberből és 75.000 lóból. Sándor cár egy nagy csatában akarta megsemmisíteni Napóleon egységeit, azonban ezt Radetzky és Schwarzenberg ellenezte. Végül a drezdai csatában Napóleon győzedelmeskedett és bebizonyosodott az osztrák parancsnokok (különösen Radetzky) hozzáértése. Radetzky ekkor azt javasolta hogy Napóleon seregeit egyenként morzsólják fel (ilyen volt a britek Spanyolországi hadjárata, és az 1813. augusztus 29-30-án Észak-Csehországban lezajlott Chlumec-i csata). Radetzky 1813. szeptember 4-én "A jövő hadműveleteinek tervezete" ("Entwurf für die künftigen Operationen") c. írásában értékelte a szövetségesek ténykedését a drezdai, Chlumec-i, és Katzbach-i csatákban. Levonta a szükséges következetéseket. Több vitairatot készített stratégiáról és taktikáról, ezeket később nyilvánosságra hozták. Napóleon ekkor Szászországban összpontosította csapatait. Radetzky a szövetséges haderőt három irányból vonultatta föl Lipcse (Leipzig) felé. A lipcsei csatára (a Népek csatájára) 1813. október 16–19 között került sor. Napóleon teljes vereséget szenvedett. A három győzelmes császár kitüntetések sorát adományzta Radetzkynek. A háború további menetét Radetzky Sándor cár támogatásával vitte végig. Sándor cárnak Radetzky iránt érzett tiszteletét mutatta a következő kis közjáték: A francia határ átlépése után a kimerült Radetzky súlyosan megbetegedett, orvosa (többek között) napi egy pohár vörösbor elfogyasztását írta elő neki. A cár értesült e gyógymódról. Utasítására mindennap, azonos időpontban egy kozák tiszt jelentkezett Radetzky szállásán, ezüst kancsóban bordói bort hozott, e szavak kíséretében: "Őfelsége Sándor cár küldi Excellenciádnak e csekély innivalót". 1814. március 31-én, a két szövetséges császárral és a porosz királlyal együtt győzelmesen bevonult Párizsba, majd velük együtt tért vissza Bécsbe, ahol 1814–1815-ben részt vett a bécsi kongresszus megbeszélésein. Közvetítőként működött Metternich kancellár és Sándor cár között, akik nem álltak egymással beszélő viszonyban. A napoleoni-háborúkat lezáró békekötés utáni években Radetzky keveset szerepelt a közéletben. 1815. májusában kinevezték a Felsőrajnai Hadsereg vezérkari főnökévé, nek, júniusban valóságos titkos udvari tanácsi rangot kapott. A hadsereg refromjára vonatkozó szándékait azonban nem valósíthatta meg, az általános háborús fásultság és csömör közhangulatában. Mikor Sándor Bécsbe látogatott Radetzky vezette a tiszteletére rendezett díszparádét, melyért díszkardot kapott a cártól. 1818-1828-ig a magyarországi főparancsnok tanácsosa. 1821-től Pest-budai hadosztályparancsnok. Reformelképzelései azonban sokaknak nem tetszettek így nyugdíjazását javasolták, Ferenc császár azonban megvédte. 1829-ben lovassági tábornokká léptették elő. 1831. novemberében Itáliába vezényelték (hátralévő éveit itt töltötte). Ekkor nevezték ki a Lombard-Velencei-királyság területén lévő császári-királyi csapatok parancsnokává. A pápaság elleni felkelők leverése után, 1834-ben alárendelték az összes itáliai császári-királyi sereget (ekkor 104.000 ember és 5.000. ló). 1836. szeptember 17-én (70 éves korában) 52 év szolgálat után, táborszernaggyá léptették elő. Nevét hallhatatlanná az 1848-49-es év itáliai ténykedései tették. 1848. március 18-án (nem sokkal a magyar és a bécsi forradalom után) az Ausztria fennhatósága alatt álló itáliai területeken is forradalmak robbantak ki (Milánó, Velence), sőt a Szárd-Piemonti királyság is hadatüzent. Radetzky bár felkészült, de reformterveit ismét figyelmen kívül hagyták, az új liberális kormány megtagadta tőle a szükséges pénzügyi eszközöket. A felkelő csapatok vezetését pocséknak ítélte (ezért állítólag utasította a tüzérséget, hogy kíméljék az olasz parancsnokokat, mert még hasznos szolgálatokat tehetnek Ausztria számára). Radetzky győzelmei Itáliában: 1848. május 6-án Santa Lucia-nál (Verona közelében, május 29-én Curtatone-nál, május 30-án Goito-nál (itt 12 .000 osztrák állt szemben 20 000 Piemont-i katonával). Május 31-én bevette a Peschiera-i, június 10-én a Vicenza-i erődöket. Június 11-én Treviso és Schio városok megadják magukat. Július 25-én Radetzky győzelmet aratott Custozzó-nál, augusztus 6-án csapataival bevonult Milánóba. Az itáliai államok 1848-1849-es nemzeti felkelése idején a hadihelyzet kulcsa a négy erődből álló rendszer volt, az ún.  "Várnégyszög" volt (Quadrilatero). Tagjai a Mantua, Verona, Peschiera és Legnago. Radetzky ezeket az erődöket sorban megtámadta és elfoglalta. Ezekre támaszkodva ügyesen megzavarta és kijátszotta az ellenséges erőket, így időt nyert az erősítések beérkezéséig. 1849. március 21-én győzelmes csatat vívott Mortara-nál. A végső győzelmet az olasz felkelés fölött március 23-án a Novara-i csatában aratta. A szárd-piemonti csapatok és az olasz felkelők elleni hadjárat sikeres befejezése után Radetzky 1849. április 3-án megkapta az Aranygyapjas rendet, majd április 7-én I. Miklós orosz cár kinevezte őt minden orosz hadereg marsalljává, és egy orosz huszárezred parancsnokává. 1850-től '56-ig Veronában szolgált, mint a II. Császári-királyi hadsereg parancsnoka, Lombardia-Velence főkormányzója.  Joseph Wenzel Graf Radetzky von Radetz tábornagy 1857. február 28-án, 72 szolgálati év után vonult nyugalomba, 46 európai érdemrend birtokában. Milánóban halt meg, 1858. január 5-én, baleset következtében. Ferenc József császár-király 14 napos gyászt rendelt el a hadseregnél és a flottánál. A császár rendelete alapján az 5. huszárezred örökre viselje tulajdonosának, Radetzky tábornagynak nevét. 1858. január 19-én az Alsó-Ausztriai Wetzdorf-ban, a Heldenber Emlékhelyen álló mauzóleumban temették el.

Albrecht főherceg:Albrecht Rudol Frigyes főherceg 1817. augusztus 3-án született a fentebb említett Károly főherceg fiaként. A fiatal főherceg már korai éveitől foglalkozott a hadsereggel, és már 13 évesen egy ezred parancsnoka volt. 1837-ben a 13. gyalogezrednél lett zászlóalj parancsnok, majd 1839 márciusában a 4. kürasszíroknál. 1840.-ben előléptették őrnaggyá, ezen év szeptemberében gráci dandárparancsnok lett. 1843-ban vezérőrnagyi rangot kapott, a Morva-Sziléziai parancsnokság élére került. 1844. május 1-én feleségül vette a Bajor király 3. lányát, Helgát. 1844. decemberében - Salzburgi székhellyel - Alsó- és Felső-Ausztria katonai parancsnoka lett. Ekkor a forradalom hatására elmozdítják pozíciójából, Itáliába küldik Radetzky mellé. 1848. októberében hadosztályparancsnok lett a II. hadtestben (a következő évben már ennek parancsnoka). A novarai csatában való helytállásáért a Mária Terézia rend parancsnoki keresztjét kapja, majd neki adományozzák a Katonai Érdemkeresztet is. 1849. októberében a III. hadtest parancsnoka Csehországban, 1850-ben Prágai parancsnok. 1850. szeptemberében lovassági tábornokká léptetik elő. 1851. szeptember 12-én a 3. császári-királyi hadsereg parancsnoka, illetve a Magyar Királyság katonai és polgári kormányzója lett. 1852. júliusában a Szent István rend nagykeresztjét kapja. 1860-ban az Itáliai VIII. hadtestet vezeti (ez volt az egyetlen amelyik megállta a helyét a Solferinói csatában, előző parancsnoka Benedek Lajos táborszernagy volt). 1863. április 4-én táborszernaggyá léptették elő, a hadsereg főfelügyelőjeként pedig reformokat kezdett. 1866-ban aztán kitört a porosz-osztrák háború. Radetzky halála óta Albrecht volt a Monarchia legkiválóbb katonai parancsnoka, ennek ellenére - félve hogy az esetleges vereség rontaná a presztízsét - az addigi itáliai főparancsnokot a már fent említett Bendeket nevezték ki a fősereg parancsnokává (Benedek tiltakozott ez ellen mondván hogy ő minden fűszálat ismer Olaszországban, míg Csehországban csak egy szamár lenne, és csak határozott császári utasításra vette át az északi hadsereg parancsnokságát). Albrecht pedig átvette a 70.000 emberrel és 168 ágyúval rendelkező déli hadsereg parancsnokságát. Albrecht június 24-én a második Custozzói csatában már harcban vezényelte katonáit. Mikor a túlerőben lévő olasz sereg átkelt a Minció folyón a helyzet nem volt rózsás. Aztán az olaszok tovább haladtak két hegygerinc felé és az osztrák sereg támadásra indult. Az olasz csapatok rendezetlenűl vonúltak vissza a Minció mögé. Ezután Albrechtet visszahívják hogy kezdje meg a Dunán egy új védelmi vonal szervezését. Erre azonban már nem lesz szükség mert Ausztria és Poroszország békét köt. 1895. februárjában halt meg. Albrecht főherceg volt az utolsó aki megkapta a tábornagyi rangot egészen 1914. decemberéig amikor is fogadott fia Frigyes főherceg kapta meg a címet.

Szervezeti felépítés 1848-ban: Ausztria hadereje 1848-ban három száraföldi fegyvernemből (gyalogság, lovasság, és tüzérség) valamint kicsiny tengeri flottábóll állt.

A gyalogság 4 csapatnemből állt: sorgyalogság, határőrök, gránátosok, és vadászok. A birodalom 58 főhadfogadó parancsnoksággal rendelkezett, mindegyikhez 1 sorgyalogezred tartozott (3 zászlóaljjal). Az ezredek különböztek egymástól, ez alapján volt: "német ezred" illetve "magyar ezred (A Szent Istváni Magyarországról származó). A német ezredehez tartoztak az itáliai sorozásúak is amelyek illetve Ausztria többi része között szintén volt különbség. A német ezredek 3 zászlóaljukon kívül rendelkeztek még kettő Landwehr (már szolgált tartalékos katonákból álló alakulat) zászlóaljjal. A zászlóaljak 6 századból álltak, a maximum századlétszám 250 (német ezred) illetve 198 (magyar ezred) volt. Mozgósítás esetén egy német ezred létszáma elérhette a 7000, az itáliaié a 4600, a magyar pedig a 3600 főt. A Határőrvidék az Adriától, Erdélyig húzódott, az ittélő (főleg szerb) lakosságot felmentették az adófizetés alól cserébe minden férfinak kötelező katonai szolgálatot kellett teljesítenie. Összesen 18 határőrezred volt (nem számítva a Galíciaiakat) 2-2 zászlóaljjal amelyek ugyanolyan harcértéket képviseltek mint a sorgyalogosok. Háború esetén a már szolgálatot teljesítő katonákból új zászlóaljakat szervezhettek (pl. a szabadságharcban a brodi határőrezred összesen 7 zászlóaljjal vett részt) azonban ezek minősége már nem volt olyan jó. A gránátosokat elsősorban magas medvebőr fövegük különböztette meg a többi csapatnemtől. Minden sorezred a legjobb és legmagasabb katonáiból felállított 2 gránátosszázadot melyeket aztán 20 zászlóaljba vontak össze. Ezeket aztán a csaták döntő pillanataira tartogatták illetve forradalmi zavargások idején rohamrendőrként alaklmazták. A vadászok a gránátosokhoz hasonlóan szintén elit alakulatnak számítottak. Egyenruhájuk szürke volt (a sorgyalogosoknak és a gránátosoknak ellenben fehér) ezenkívül kalapjukon kakastoll volt, fegyverük is különbözött a máshol használtaktól. Vontcsövű puskájuk messzebre hordott de megtöltése is lasúbb volt. 1848-ban a négy zászlóaljjal rendelkező tiroli vadászezred (ez az egység még az első világháborúban is a birodalmi sereg krémjét képezte) 12 önálló vadászzászlóalj volt. Ezek olyan jól teljesítettek hogy 1849-ben még 10 új zászlóaljat állítottak fel.

A lovasság: A lovasság nehéz és könnyű lovasságra tagolódott.  A nehézlovasságot 8 vértes- és 6 dragonyosezred, a könnyűlovasságot 7 svalizsér-, 12 huszár- és 4 ulánusezred alkotta (az első három volt a „német lovasság”). Az egyes csapatnemekhez eleve más marmagasságú lovakat, és más termetű legénységet osztottak be (értelemszerűen a nagyobbak kerültek a nehézlovassághoz). A német lovasságnál a sisakok és a köpenyek egységesek voltak, számos tévedésre adva okot, a felszerelés és az egyenruha részletei azonban különböztek. Fő fegyver a kard volt, esetenként pisztoly, karabély. Két könnyűlovas csapatnem „nemzetinek” számított, a huszároknál és az ulánusoknál a legénység csak magyarországi illetve galíciai volt, ezt szines, nemzeti jellegű viseletük is kihangsúlyozta. A huszárok fő fegyvere a szablya, az ulánusoké a dzsida. A nehézlovasezredek 6-6 századból áltak 1100 fővel, a könnyűlovasezredek 8-8 századból kb 1600 fővel (magasabb volt a századlétszám is).

A tüzérség tábori, ostrom- és vártüzérségre oszlott. A tábori tüzérségen belül elkülönült a gyalog és lovastüzérség. A szervezeti egység az üteg volt, amelybe általában 6 löveget vontak össze (kb 120 fős kezelőszemélyzettel). Összesen 5 (3800 fős) tüzérezred volt, a rendelkezésre álló anyagból akár 200 üteget is szervezhettek.