A vereség ára

A háborús vereség nyomán Magyarország olyan mély gazdasági, politikai és társadalmi válságba került, amely nemcsak a dualista rendszert sodorta el, de a magyarság és az állam fennmaradását is kérdésessé tette. Az 1918 őszétől 1921 tavaszáig tartó időszak forradalmi és ellenforradalmi próbálkozásai arra tettek kísérletet, hogy különböző módokon és programok alapján valamiféle kiutat találjanak az ország számára. Az ekkor zajló események menetét a szereplők azonban alig befolyásolhatták. Magyarország lehetőségeit, mozgásterét a győztes hatalmak új szomszédai szabták meg.

1918. október 25-én Budapesten hivatalosan bejelentették a Magyar Nemzeti Tanács megalakulását, a Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Károlyi-féle Függetlenségi és ’48-as Párt képviselői által alkotott Tanács elnöke gróf Károlyi Mihály lett. A Tanács megalakulását a hazatérő katonaság és a főváros lakosságának zöme lelkesen fogadta, a különféle államhatalmi, közigazgatási szervek sorra esküdtek fel a két nappal azelőtt lemondott Wekerle-kormány helyébe lépő új testületre. Három nappal később a prágai Nemzeti Tanács a csehszlovák állam kormányának nyilvánította magát. Október 29-én Zágrábban a horvát nemzetgyűlés kimondta Horvátország elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a szerb–horvát–szlovén államhoz. Bécsben október 30-án a forradalmi események hatására új kormány alakult. 1918. október 31-én a Magyar Nemzeti Tanács mellett tüntető munkás- és katonatömegek, felháborodva azon, hogy hét nappal korábban József főherceg, mint homo regius, Károlyi helyett Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnökké, megakadályozták a Nemzeti Tanácsra már felesküdött katonaság elszállítását Budapestről. Elfoglalták a főváros fontosabb középületeit, az élelmiszerraktárakat, a pályaudvarokat, a telefonközpontokat. Az uralkodó, Lukachich Géza tábornok, Budapest katonai parancsnokának kérését – miszerint IV. Károly adjon ki lőparancsot a forradalom megakadályozására – visszautasítva inkább Hadik lemondatását és Károlyi miniszterelnökké való kinevezését választotta. Október 31-én vérontás nélkül győzött a forradalom és a hatalom a Magyar Nemzeti Tanács kezébe került. Visszaemlékezésében gróf Andrássy Gyula úgy vélekedett, hogy ezek az események döntő jelentőségűek voltak: „…A Monarchia sorsa végleg akkor dőlt el, mikor, még mielőtt Hadik kormányát megalakíthatta és a kinevezést megkapta volna, a király Lukachich azon telefonon tett kérdésére, hogy lövessen-e és azon jelentésére, hogy sikerre nincs remény, az ellenállást feladja. Így a legrövidebb időn belül kapitulálni kellett, és Károlyi a utca nyomása alatt, mint a forradalom győztes vezére lesz miniszterelnök. …Egy percig sem hittem, hogy a forradalom, ezen győzelme után, még meg lesz fékezhető…”.

Az ünneplő katonák őszirózsákat és nemzeti színű kokárdát tűztek a sapkarózsák helyére. A középületekről leverték a birodalmi címereket és mintha csak 1848 márciusa ismétlődne, a tömeg kiszabadította a Galilei-kör és a forradalmi szocialisták néhány vezetőjét. A nap tragikus eseményeként és egy korszak véres lezárásaként néhány fegyveres katona és munkás Tisza István {I-38.} gróf Hermina úti villájában indulatos szóváltás után lelőtte a volt miniszterelnököt, akinek erőszakos halálát akkor sokan történelmi igazságszolgáltatásnak tartották.

1918 őszén gróf Károlyi Mihály kormányát széles körű bizalom övezte és jelentős társadalmi támogatással rendelkezett. A szociáldemokrata Garami Ernő kereskedelemügyi és Kunfi Zsigmond népjóléti miniszteri kinevezése, valamint a polgári radikálisok közül Jászi Oszkár (tárca nélküli miniszter), Berinkey Dénes (igazságügy-miniszter), Nagy Ferenc (közélelmezési miniszter) kormánytagsága azt jelentette, hogy a szervezett szociáldemokrata munkásság és a Polgári Radikális Párt mögött álló, a szellemi és tudományos élet elitjét jelentő, főleg budapesti értelmiségi csoportok felsorakoztak Károlyi mögé. Azzal, hogy a kormányba bevonták a régi Függetlenségi Pártból gróf Batthyány Tivadart (belügyminiszter), Lovászy Mártont (vallás- és közoktatásügyi miniszter) és Búza Barnát (földművelésügyi miniszter), a középrétegek, a tisztviselők és részben a birtokos csoportok körében is támogatást szereztek. Károlyi népszerűségét és kormánybeli súlyát az is jelezte, hogy a miniszterelnök a külügyi tárcát is megkapta.

A kormány programjában a belső rend helyreállítása, békekötés, az ország demokratizálása, földosztás és a köztársasági államforma iránti követeléseket elfogadva Károlyi november elején felmentést kért és kapott az uralkodónak tett eskü alól. Ezután kormánya mint „népkormány” a Nemzeti Tanácsra esküdött fel. Számtalan olyan feladattal is szembe kellett néznie, ami a birodalom összeomlásából, a közös ügyek megszűntéből és az önálló állami lét visszanyeréséből fakadt; létre kellett hoznia az önálló külképviseleti szerveket, a pénzügyi és katonai ügyek saját igazgatási szerveit. A kormánynak erre rendkívül kevés ideje jutott, az önálló külpolitizálást tekintve a rendszert csak Ausztria ismerte el, noha a kormány mintegy tucatnyi különmegbízottat küldött az új délszláv és csehszlovák államba, valamint Olaszországba. A belső rend megszilárdítása érdekében a fővárosban már november elején be kellett szolgáltatni a fegyvereket. Néhány nap múlva helyreállt a rend. Vidéken azonban november–december folyamán rendbontások, parasztlázadások, különféle atrocitások zajlottak, szinte minden esetben hasonló koreográfia alapján; a forradalmat éltető tömegtüntetésekből többnyire fosztogatások és erőszakoskodások lettek. A parasztlázadások oka a legtöbb esetben a számtalanszor beígért és sohasem teljesített földosztás elmaradása volt. Miután a kormány népszerűségét féltve nem hirdette ki az egész országra érvényes statáriumot – melyre az 1912. évi LXII. tc. alapján megvolt a felhatalmazása –, számos helyen a különféle katonai és polgári közegek önhatalmúlag cselekedtek, ami nem volt mentes az önkényeskedésektől sem. Sokan, főleg vidéken, erélytelenséggel vádolták a kormányt, bizonyos rétegek pedig (a hivatalukból elűzött jegyzők, a régi rendőrség és csendőrség nagy része) egyenesen szembefordultak Károlyival. November végére felgyorsult a nemzetőrség szervezése. A nemzetőregységekben szolgálók száma ekkorra már megközelítette a százezret. Létrejöttüket főleg a vegyes nemzetiségű területeken szorgalmazták, ahol a magyarság zöme biztonsági okokból támogatta az új fegyveres testületet. A kormány és a közvélemény döntő része az 1918. november 3-án aláírt páduai fegyverszüneti szerződést kedvezően fogadta, mert az a magyar által kiürítendő területeket figyelembe véve csak Horvátország átadását {I-39.} írta elő. Miután a horvátok elszakadását a magyar közvélemény is jogosnak ítélte, a Dráva, mint kijelölt demarkációs vonal senkinek sem okozott meglepetést. A megkötött szerződés csak az olasz frontra vonatkozott, és az is hamar világossá vált, hogy az országra vonatkozó fegyverszüneti előírásokból Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni antant haderőparancsnokával kell tárgyalni. Így Károlyi egy delegációval – melynek tagja volt Jászi Oszkár miniszter, Hatvany Lajos, a Nemzeti Tanács, Csernyák Imre, a katonatanács, valamint Bokányi Dezső, a budapesti Munkástanács képviseletében – 1918. november 7-én Belgrádba érkezett. A francia tábornok cinikus, megalázó tárgyalási stílusa, valamint a nyilvánosságra került antantelképzelés szertefoszlatta azok reményeit, akik a Károlyi-kormány vélt antantbarátságától valamiféle gyakorlati eredményt vártak. Ez a katonai konvenció a Beszterce, Marosvásárhely, Baja, Pécs vonaltól északra rendelte vissza a magyar egységeket. Különféle előírásokat tartalmazott a kiürített területek közigazgatásával és az antantcsapatok magyarországi mozgásával kapcsolatban. Némi vigaszt adhatott, hogy az egyezmény utolsó pontja szerint a szövetségesek nem avatkozhatnak be az ország belügyeibe. Ugyan az új Magyarország első nemzetközi elismerése éppen a konvenció aláírásával történt meg, a kormány azonban csak elviekben rendelkezett a történelmi Magyarország fölötti uralommal. Az ország területi széthullása tragikus módon egybeesett Károlyinak a demokratikus berendezkedés és a belső rend megszilárdítására tett kísérleteivel. Erre vezethető vissza, hogy a közvélemény és a politikusok egy része a későbbiekben a polgári demokratikus rendszert és személy szerint őt okolta az ország feldarabolásáért. Paradox módon és egyben jelezve Magyarország kiszolgáltatottságát, a belgrádi katonai egyezményt az antant kis szövetségesei azonnal felrúgták. November végére a délszláv hadsereg birtokba vette Tolna, Somogy és Baranya megyék déli részét, elfoglalva Pécs, Bátaszék, Baja városokat szeged határáig jutott. A november 20-i román mozgósítás eredményeképpen a román királyi haderő Erdélyt bekebelezve a magyar Alföld határáig jutott. A demarkációs vonalat átlépő román, szerb és cseh katonai egységek ellen csak szórványos, helyi ellenállás mutatkozott – főleg a Felvidéken, valamint Erdélyben az ún. székely hadosztály részéről. Károlyi ugyan kormánya nevében többször is tiltakozott az antant budapesti katonai ellenőrző csoportjának parancsnokánál, Ferdinánd Vix alezredesnél, de a katonai ellenállást határozottan megtiltotta, attól félve, hogy az ronthatja az ország esélyeit a békekonferencián. A kormány nem rendelkezett felhasználható és lojális hadsereggel. A felbomlott közös hadsereg tisztikarának nagy része kifejezetten Károlyi ellen volt. Linder Béla, majd Böhm Vilmos hadügyminiszterek, valamint Stromfeld Aurél hadügyi államtitkár megkezdték ugyan a hadsereg újjászervezését és elrendelték a toborzásokat is, de a katonatanácsok többnyire nem engedelmeskedtek nekik. 1919. január végére az idegen csapatok által megszállt országrészek és a maradék Magyarország határa nagyjából megegyezett az 1919. január 18-án Párizsban ünnepélyesen megnyitott békekonferencia által jóváhagyott későbbi határokkal. Ez ellen a Károlyi-kormány katonailag semmit sem tehetett, maradt a külpolitika, ahol Jászi Oszkár tárca nélküli miniszter „keleti Svájc” elképzelésével a nemzeti kisebbségek kérdése is lett – nemzetközi {I-40.} üggyé vált. Jászi tervezetében a Duna-medencét demokratikus államok szövetségére alapozva kívánta megszervezni. Az elképzelés már a háború alatt elkészült. E szövetségben Ausztria, Csehország, Magyarország, egy délszláv állam (Illíria), valamint Lengyelország vett volna részt. Magyarország megőrizte volna területi integritását, széles körű autonómiát biztosítva nemzetiségeinek. A terv megvalósíthatatlanságát mi sem jelezte jobban, mint az, hogy arról a Juliu Maniu vezette román küldöttség hallani sem akart, amikor Jásziék 1918. november közepén Aradon ilyen alapú megegyezést kínáltak fel. Az elképzelést – erőteljes cseh nyomásra – a szlovákok is elutasították, a „keleti Svájc” koncepciót elsodorta az új nemzetállamok erőteljes és agresszív nacionalizmusa. A tárgyalások sikertelensége miatt sokan engedékenységgel vádolták a kormányt. A határozottabb fellépést sürgetők közül számosan csatlakoztak az ekkor alakult Területvédő Ligához (TEVEL).

A leszerelt tisztek bajtársi egyesületeként szerveződött Magyar Országos Véderő Egyet (MOVE) is keményebb kormányzati fellépést követelt.

Miután IV. Károly császár és magyar király 1918. november 13-án Eckartsauban kiadott nyilatkozatában lemondott a magyarországi államügyek viteléről (de a trónról nem), és kinyilvánította, hogy elismeri a magyar nemzet által választott államformát, rendezni kellett a jogfolytonosság, az államforma és az alkotmányosság kérdését. Ez annál is inkább sürgetővé vált, mert novemberben széles körű tömegmozgalom követelte a köztársaság kikiáltását. Emögött az ország demokratikus átalakításának igénye húzódott meg. Mivel ekkorra már Ausztriában, Németországban és Csehszlovákiában is kikiáltották a köztársaságot, 1918. november 16-án Budapesten a képviselőház kimondta feloszlását, a főrendiház üléseinek berekesztését, a régi törvényhozás legfőbb pártja felbomlott és a Magyar Nemzeti Tanács – mint ideiglenes alkotmányozó nemzetgyűlés – a „Néphatározatok”-ban kinyilvánította Magyarország független, önálló köztársasággá alakulását. Törvénybe iktatták az általános választójogot, a sajtó‑, az egyesülési és gyülekezési szabadságot, valamint a földreform szükségességét. A köztársasági elnök tisztségét, amit – a kormányválságok miatt – gróf Károlyi Mihály csak 1919. január 16-tól kezdve töltött be, ideiglenes jelleggel hozták létre. Leszögezték, hogy a Pragmatica Sanctio, mint Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát szabályozó alapelv megszűnt létezni, ezzel Magyarország alkotmányosan is elszakadt Ausztriától. Az ország demokratikus átalakításának programját tükrözte a Népköztársaság közel négy hónapos fennállása alatt elfogadott több mint negyven néptörvény, valamint majdnem négyszáz rendelet.

Az általános, titkos, közvetlen választójog a 21. életévüket betöltött férfiakra és a 24. életévüket betöltött nőkre vonatkozott, követelmény volt még az írni-olvasni tudás és legalább hatévi magyar állampolgárság. Ezzel mintegy 9 millió állampolgár jutott választójoghoz, ami a korábbi választójogi törvényekhez képest több mint háromszoros növekedést jelentett. Az 1919. évi 3. néptörvény állampolgári joggá tette és visszaállította a gyülekezési és egyesülési szabadságot, amire sem a dualizmus idején, sem később, a két háború között nem volt példa. Ezzel az 1912-es kivételes törvényt is hatályon kívül helyezték. A közigazgatás átszervezése nyomán a városi törvényhatósági bizottságok helyére néptanácsokat állítottak. A régi főispánokat leváltották, a megyék élére főispán-kormánybiztosok kerültek. A közigazgatás átszervezésének {I-41.} első fázisa leginkább személycseréket jelentett, rendszerhű vagy legalább lojális emberekkel próbálták felváltani a régi tisztviselőket. Az állam és az egyház szétválasztása – ami már a dualizmus utolsó évtizedeiben megindult – tovább folytatódott azzal, hogy a kulturális élet, valamint az oktatás terén külön minisztériumot létrehozva, szétválasztották a vallási és közoktatási ügyeket. 1919 januárjában Kunfi Zsigmond lett a közoktatásügyi miniszter, Vass János volt Heves megyei főispán pedig vallásügyi miniszter. Az egyetemeket autonómiájuk felfüggesztésével Jászi Oszkár irányította kormánybiztosként. A tudományos és szellemi élet számos olyan képviselője kapott egyetemi tanári kinevezést, akik erről azelőtt még csak nem is álmodhattak (Varga Jenő, Ágoston Péter, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Benedek Marcell stb.).

A Károlyi-rendszer a belső konszolidáció érdekében megpróbált úrrá lenni a gazdasági nehézségeken is. A legsúlyosabb gond a munkanélküliség volt, mert az év végéig közel 750 ezer, frontokról vagy hadifogságból hazatért katonát az ipar és a mezőgazdaság nem tudta foglalkoztatni. A közös birodalmi pénzkibocsátás megszűnése után – 1919. január 1-jétől – Budapest önálló pénzkibocsátásba kezdett. Ezek voltak az ún. fehérpénzek, amiknek csak az egyik oldalára nyomtattak. Az új bankjegyeket az ország lakossága nagy bizalmatlansággal fogadta. Magyarországgal szemben fennmaradt gazdasági blokád a szénszállítások szinte teljes elmaradását jelentette. Minden behozott iparcikkért élelmiszerrel kellett fizetni. A mezőgazdasági munkásság földreformra várt, ezért 1918 őszén a szokásos vetésterület felét sem hasznosították. Az egyre gyakoribb önkényes földosztások, valamint a parasztság erősödő elégedetlensége miatt a kormány Búza Barna javaslatai alapján 1919. február 16-án kihirdette a földreformot jelentő 1919. évi 18. néptörvényt. Ennek alapján a kisajátítandó földbirtokok határát 500, illetve 200 holdban állapították meg és elsősorban az 5–20 holdas kisbirtokok, valamint a 200 holdig terjedő középbirtokok létrehozását tekintették elsődleges célnak. A kormány ugyan felállította az Országos Földbirtokrendező Tanácsot a törvény végrehajtatására és elrendelte az azonnali kisajátítást, de a tavaszi munkák megkezdéséig senki sem jutott kiosztott földhöz. A nagybirtokosok nem követték Károlyi Mihály példáját, aki 1919 februárjában személyesen kezdte meg a földosztást kápolnai hitbizományi birtokán.

A kormány béremelésekkel és más intézkedésekkel is megpróbálta az életkörülményeket javítani (a kiskereskedők és kisiparosok adóhátralékainak részbeni átvállalása, valamint kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek, leszereltek végkielégítése, az állami munkanélküli segély bevezetése, nyolcórás munkaidő stb.), ez azonban a mindennapokban alig éreztette hatását. 1919 februárjától a fővárosban bevezették a hús- és zsírtalan napokat, korlátozták a gáz- és villanyfogyasztást, a leszerelt katonákat és a megszállt területekről érkezők tömegét ott szállásolták el, ahol tudták. Sokan közülük évekig a budapesti pályaudvarokon, vagonokban laktak.

1918. november 24-én Budapesten megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. Megerősödve az Oroszországból hazatért magyar kommunistákkal és bolsevik érzelmű hadifoglyokkal, erőteljes szervezkedésbe kezdett (a tagság létszáma 1919 márciusára Budapesten elérte a 25 ezres létszámot). Programjában nyíltan meghirdette a tőkés magántulajdonon alapuló polgári demokratikus rend megdöntését {I-42.} és szovjet mintára a proletárdiktatúra megteremtését. A Kun Béla által vezetett párt színre lépésével olyan belpolitikai erő jelent meg Magyarországon, amely módszereit és ideológiáját tekintve gyökeresen különbözött minden más párttól, radikális elképzeléseivel a polgári demokratikus berendezkedés baloldali alternatíváját kínálta az egyre elégedetlenebb tömegeknek.

Az 1919. január 19-én alakult, Berinkey Dénes vezette kormányban a szociáldemokraták és a függetlenségi pártiak 4-4 politikussal képviseltették magukat, míg a polgári radikálisok már csak egyetlen tárcát birtokoltak Szende Pál pénzügyminiszter révén. Berinkey Dénes jogász, a Huszadik Század című polgári radikális folyóirat egyik alapítója, pártja mérsékelt irányzatához tartozott, s elsősorban szakmai tudása és szerénysége miatt nyerte el Károlyi bizalmát. A kormánykoalíció fenntartását erősítette a januárban Budapestre érkezett két antantbizottság is (az A. E. Taylor vezette gazdasági és A. C. Coolidge irányításával egy politikai misszió), akik a Károlyi mögé sorakozott politikai csoportoktól egy bolsevik hatalomátvétel megakadályozását várták. A kormány a békekonferenciára készülve felállította a Külügyi Tanácsot, ahol Jászi Oszkár vezetésével a Párizsba utazó küldöttség hivatalos álláspontját dolgozták ki, többek között gróf Teleki Pál közreműködésével. Az új kormány a rendszer széles körű legalizálása érdekében áprilisra országos választásokat írt ki, ennek hatására a megélénkült belpolitikai életben jelentősen átrendeződtek az erőviszonyok. Önálló politikai pártba tömörültek a nagytőkés csoportok (Magyar Polgári Párt) és a régi politikai gárda mérsékeltebb, konzervatív képviselői (Nemzeti Egyesülés Pártja). A birtokosság két párt köré csoportosult: az Országos Magyar Gazda Egyesület (OMGE) támogatásával megalakult Országos Földműves Párt a módosabb birtokosokat, a Nagyatádi Szabó István-féle párt pedig a kis- és középparasztságot kívánta megszervezni. A különféle jobboldali mozgalmak (MOVE, Ébredő Magyarok Egyesülete) a tisztikarban, a hadseregben, a tisztviselői, alkalmazotti és kispolgári rétegekben próbáltak befolyásra szert tenni.

A polgári demokrácia elleni első komolyabb, kommunisták által szervezett fellépés az 1919. február 20-án Budapesten megtartott munkanélküli-tüntetés volt, ami lövöldözéssel és 32 kommunista vezető letartóztatásával végződött. A Gyűjtőfogházban tartott kommunisták a börtönön belül szabadon járhattak-kelhettek. Külső kapcsolatokat is fenntarthattak, így a fogházból szervezhették a rendszer megdöntését. A fővárosban egymást követték a kommunisták iránti rokonszenvtüntetések. Országszerte megkezdődtek az önkéntes földkisajátítások. A rendszert mégsem ezek az események, hanem döntő módon a békekonferencia határozatai hozták reménytelen helyzetbe. 1920. március 20-án Vix alezredes átadta Károlyinak azt a jegyzéket, ami egy 40–50 km széles semleges sáv létrehozását tartalmazta a magyar–román erőket szétválasztó demarkációs vonaltól északra. A magyar csapatok kivonásával semleges övezetbe utalt ezzel olyan magyar városokat is, mint Szeged, Debrecen, Makó, Békéscsaba, Vásárosnamény stb. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az övezet Romániához kerül, ami még az 1916-os bukaresti szerződésben az antant által Romániának ígért magyar területek nagyságát is meghaladta. Miután a válaszadásra egyetlen napot engedélyeztek, az is nyilvánvaló volt, hogy felelős magyar kormány ezt nem fogadhatja el. Március 21-én a minisztertanács határozatot {I-43.} hozott a kommunisták szabadon bocsátásáról, majd lemondott. A Károlyi neve alatt megjelent nyilatkozat átadta a hatalmat „Magyarország népei proletariátusának”. A köztársasági elnök egy tisztán szociáldemokrata kormány megalakulásában bízott. Még ugyanezen a napon visszautasította a Vix által közvetített jegyzéket, hatalmát azonban már megtartani nem tudta. A hatalomtól megfosztott Károlyi családjával 1919. július 5-én átlépte az osztrák határt, hogy aztán csak 1946 májusában térjen vissza szülőföldjére. Emigrációja a polgári demokrácia magyarországi kísérletének és az ország kiútkeresésének kudarcát is jelképezte.