Az Osztrák-Magyar flotta az Osztrák Császári haditengerészet utódjaként jött létre 1867-ben. Addig Ausztria szinte jelentéktelen tengeri haderővel rendelkezett. De még ez az erő is nagy győzelmeket aratott.

Az Osztrák Császári flotta:

1864-ben a dán-német háborúban (melyben a Német Szövetség és Dánia küzdöttek Schlewig-Holstein birtoklásáért) Wilhelm von Tegetthoff sorhajókapitány parancsnoksága alatt az osztrák-porosz flotta (benne egy osztrák különítménnyel - Schwarzenberg és Radetzky fregattok illetve a Seehund ágyúnaszád - és a porosz flottával) legyőzte a nagy túlerőben lévő, Eduoard Suenson vezette dán flottátt az 1864. május 9-i Helgolandi ütközetben. 1866-ban az Olasz és a Porosz Királyság megtámadta Ausztriát (Poroszország Németország egyesítéséért míg Olaszország Velence megszerzéséért). Az osztrák flotta  - melyet az immár ellentengernaggyá előléptetett Tegetthoff vezetett - ismét túlerővel állt szemben, az olasz flotta ugyanis jóval nagyobb létszámú volt. Az olasz hadszíntéren győztek az osztrák seregek a poroszokkal szembeni vereség miatt azonban ezek nagyrészét átkellett csoportosítani Bécs védelmére. Így a dalmát partok őrzése a haditengerészetre maradt. Az olaszok hogy feledtessék szárazföldi vereségüket el akarták foglalni Lissa szigetét. Az olasz hadiflotta nem csak számban hanem minőségben is jóval felűlmúlta az osztrákot (az olasz haditengerészet volt a világ egyik legmodernebb és legjobban felszerelt tengeri hadereje míg Ausztria mindössze elöregedett és kevés hajóval rendelkezett). A háború kezdetén az elsüllyeszthetetlennek tartott „Affondatore” páncélozott cirkálót kilencméteres vágósarkantyúval (döfőorral) is felszerelték, míg Ausztria szükségmegoldásokat alkalmazott: az „Erzherzog Ferdinand Max” és a „Habsburg” hadihajók még nem álltak készen, de csatasorba állították őket. A legnagyobb, fából készült osztrák „Kaiser” hadihajó teljesen elavultnak és használhatatlannak számított, de ezt, és más fregattok testét szükségmegoldásként vasúti sínekkel és horgonyláncokkal erősítették meg. 1866. július 17-én az olasz flotta elkezdte Lissa bombázását. Tegetthoff flottája azonnal kifutott, 1866. július 20-án Lissa előtt megütközött az olaszokkal. Tegetthoff tudta, hogy saját hajói elégtelen erőt képviselnek, és a régi építésű hajók hosszabb tüzérségi párbajt nem állnak ki. A közelharcot, a döfőorr-taktikát választotta. Saját hajójával, az „Erzherzog Ferdinand Max”-szal nekirohant a „Ré d´Italia” páncélozott cirkáló oldalának. Döfőorral meglékelte, az olasz hajó percek alatt elsüllyedt. A „Palestro” lőszerraktárát találat érte, felrobbant és elsüllyedt. Az elöregedett „Kaiser” megkísérelte meglékelni a „Ré di Portugallo”-t, közben súlyosan megsérült. Az „Affondatore” megpróbálta meglékelni a „Kaiser”-t, de az osztrák hajók tüzérségi találatai úgy megrongálták, hogy néhány nap múlva az Ancona-i kikötőben elsüllyedt. A két órán át tartó ütközetben az olasz flotta három páncélozott csatahajót vesztett, Ausztria egyet sem. A „Kaiser” sérüléseit a Lissa-i kikötőben kijavították. Az osztrák flotta embervesztesége (38 fő) is lényegesen kisebb volt az olaszokénál (612 fő). A Lissa-i tengeri ütközet (a Trafalgar-i csata után) a XIX. század legnagyobb tengeri ütközete volt.    http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/7/75/Battle_of_Lissa_-_1866_-_Initial_Situation.svg/240px-Battle_of_Lissa_-_1866_-_Initial_Situation.svg.pngEz volt az utolsó tengeri csata, amelyben árbocos-vitorlás fahajók is résztvettek, és az egyetlen, ahol a döfőorr (vágósarkantyú) szerephez jutott. A csata után az olasz hajók visszavonultak, Tegetthoff győzelmesen tért vissza a polai bázisra. Tegetthoff még aznap jelentést küldött I. Ferenc József császárnak a győzelemről. Az osztrák Lloyd egyik gőzhajója útján kapta meg a császár válaszát, amelyben Tegetthoffot altengernaggyá léptette elő. Megkapta a Mária Terézia rend parancsnoki keresztjét is.

A K.u.K. Kriegsmarine:

A császári és királyi (később az elnevezés császári-királyi) haditengerészet megszervezése is Tegetthoff nevéhez fűződik. 1868-ban ő lett a közös flotta parancsnoka és hozzálátott hogy a Monarchia addigi jelentéktelen tengeri haderejét valódi flottává kovácsólja. Megvalósította az általa kidolgozott kiképzési koncepciót (legénységi iskolák, tanfolyamok a haditengerészeti tisztviselők és a műszakiak (hajógépészek) számára). Megvalósította az eredetileg Miksa főherceg által kigondolt, kiképzési (nem vallási) célzatú ún. „külföldi missziós utakat”. Ezek keretében minden évben a Hadiflottának legalább egy hajója távoli körútra ment, gazdasági, társadalmi kapcsolatokat ápolni, a tengerészkiképzést elmélyíteni, és a Birodalmat reprezentálni. 1914-ben már egy viszonylag nagy és modern osztrák-magyar flotta vághatott neki a háborúnak. A háború előtt egyezmény szabályozta az osztrák-magyar és a német (illetve az olasz) flotta eggyütműködését a Földközi-tengeren. A németek a Goeben és a Breslau hadihajókat vonúltatták fel (ezek kénytelenek voltak Konstantinápolyba menekülni ahol az Oszmán-flottába léptek át, a Goeben csatacirkáló egyedül sakkban tartotta az orosz Fekete-tengeri flottát.) míg a Monarchia haditengerészetére biztosító feladatok vártak (az olaszok csatlakozása esetén pedig brit támaszpontok bombázása). Az erőviszonyok nem voltak jók: Franciaországnak és Angliának a Földközi-tengeren együttesen 20 nagy hadihajója volt 10.000 tonnán felül, míg a monarchia csak 9 ilyen hajóval rendelkezett. Ezért a monarchia flottája csak arra szorítkozott, hogy az Adria északi részében a tengeri forgalmat: a vízi összeköttetést a monarchia tengerpartja mentén biztosítsa és innen az ellenséget távoltartsa. Ezt a feladatot az e célra szolgáló kisebb cirkálókkal és torpedó-flottillákkal hiánytalanul megoldotta. A tengeri csata megvívására alkalmas nagyobb hajók (és pedig 3-3 darab 20.000, 14.500, 10.600 és 8.300 tonnás, összesen 12 csatahajó) egyelőre háttérbe szorultak. Az első évben a Monarchia flottája csak egy kis cirkálót vesztett, de tengeralattjáróról lőtt torpedóval megrongált egy 23.000 tonnás francia csatahajót, elsülyesztett egy 12.000 tonnás francia cirkálót és ezenfelül elfogott egy tengeralattjárót. A helyzet még rosszab lett akkor mikor Olaszország az antanthoz állt: az olasz haditengerészetnek egymagában volt tizenhat 10.000 tonnán felüli hadihajója. Ennek ellenére az osztrák-magyar flotta teljes létszámával 1915. május 23-án kivonult és elkezdte bombázni az olasz partot, különösen pedig Ancona kikötöjét az olasz flotta összpontosítási területét. Az akció sikeres volt és jelentősen sikerült késleltetni az olasz flotta felvonulását. Tehát a túlerőben lévő olasz flotta képtelen volt megvédeni saját tengerpartját. Ezután még több kisebb-nagyobb ütközetre került sor melyek során az ellenség jelentős harci veszteségeket szenvedett: egy 10.000 tonnás olasz csatahaj, egy 7.000 tonnás olasz cirkáló veszett oda, míg a Monarchia csak 2 torpedórombolót veszített. Az ütközetek legjelentékenyebbike 1917 nyarán az otrantói szorosban zajlott le, ahol a későbbi kormányzó, Horthy Miklós vezérlete alatt 3 kis cirkáló és még néhány kisebb egység a szorosban levő ellenséges záróvonal megsemmisítése után hazatérőben reábukkant egy sokkal erősebb olasz-angol hajórajra és fölötte szép győzelmet aratott. Ezenkívül a flotta tevékeny részt vállalt Montenegró meghódításában, valamint az albán kikötők megszállásában. 1917-ben a haditengerészet elvesztette a Bécs nevű régi csatahajót. 1918 áprilisában az osztrák-magyar hajóhad kifutott Polából, hogy az otrantói szorosban újból létesített ellenséges záróvonalat megsemmisítse. Útközben azonban az olaszok - motorcsónakról adott torpedólövéssel - elsülyesztették a flotta egyik legnagyobb és legújabb - a háború alatt elkészült - csatahajóját, a 20.000 tonnás Szent Istvánt. Ez volt a legsúlyosabb csapás, ami a K.u.K. haditengerészetet érte. Az osztrák-magyar haditengerészet ezután már nagyobb harci vállalkozást nem végzett. Aztán 1918. október 28-án lázadás tört ki és egy szláv tiszt vette át az irányítást. Károly császár (és király) elrendelte hogy a flottát adják át Szerbiának (nehogy olasz kézre kerüljön). A következő éjjel két olasz tiszt bejutott a Polai-öbölbe és felrobbantotta a 20.000 tonnás Viribus Unitis (ez volt Ferenc József jelmondata, jelentése: egyesül erővel). A birodalom bukását mi sem jelképezte jobban mint a volt császára jelmondatát viselő büszke csatahajó pusztulása. Összességében tehát elmondható hogy az osztrák-magyar flotta - a nehéz harci körülmények ellenére - kivállóan megállta a helyét. Ezenkívül a dunai flottillának döntő szerepe volt Belgrád 1915-ös elfoglalásában illetve hogy a bolgárok sikeresen kelhettek át a Dunán 1916-ban Románia elfoglalásakor.

A flotta néhány fontos hajója:

SMS Viribus Unitis:

Technikai adatok:
Vízrebocsátás: 1911  Vízkiszorítás: 20.548 t (max.)  Sebesség: 20 csomó
Hossz: 152 m  Szélesség: 27,9 m  Személyzet: 1087 fő
Fegyverzet: 12 db 30,5 cm-es L/45 ágyú ; 12 db 15 cm-es L/50 ágyú ; 18 db 7 cm-es L/50 ágyú ; 2 db 7 cm-es L/18 ágyú ; 2 db 4,7 cm-es L/44 légvédelmi ágyú ; 4 db 53 cm-es torpedóvetõ csõ

Története:

A Tegetthoff csatahajó-osztály elsõként elkészült egysége volt, 1912-ben állt hadrendbe. Az olasz Dante Alighieri-vel gyakorlatilag egyidejûleg, a világon elsõként ennél a hajónál építettek három lövegcsövet egy páncéltoronyba. Nagy tûzerejû, korszerû dreadnought-típusú csatahajó volt. 1915. május 23-24-én részt vett Ancona ágyúzásában. 1918. június 8-án Horthy zászlóshajójaként egy kötelék élén indult az Otrantoi-szoros tengerzárának feltörésére. Miután 10-én hajnalban testvérhajója, a Szent István elsüllyedt, az akciót lefújták. 1918. október 31-én Polában Horthy Miklós ellentengernagy, flottaparancsnok a Viribus Unitis fedélzetén írta alá az osztrák-magyar flotta átadását a Délszláv Nemzeti Tanács képviselõinek. A hajót az osztrák, magyar és cseh legénység elhagyta, csak a délszláv származásúak, valamint a leendõ délszláv flotta majdani tisztikara maradt a fedélzeten. Éjszaka olasz tengerésztisztek egy aknát helyeztek el a hajó fenekén, amely felrobbant. A csatahajó oldalra dõlt, s 14 perc múlva elsüllyedt. Kb. 400 ember veszett oda.
Testvérhajói : Tegetthoff ; Prinz Eugen ; Szent István

SMS Szent István:

Technikai adatok:

Vízrebocsátás: 1914  Vízkiszorítás: 21.595 t (max.)  Sebesség: 20,4 csomó
Hossz: 152 m  Szélesség: 27,9 m  Személyzet: 1087 fő
Fegyverzet: 12 db 30,5 cm-es L/45 ágyú ; 12 db 15 cm-es L/50 ágyú ; 18 db 7 cm-es L/50 ágyú ; 2 db 7 cm-es L/18 ágyú ; 2 db 4,7 cm-es L/44 légvédelmi ágyú ; 4 db 53 cm-es torpedóvetõ csõ

Története:

A korszerû csatahajó építését 1912-ben kezdték el, de testvérhajóival ellentétben nem Triesztben, hanem a Fiume melletti Danubius gyárban, így a Szent István a legnagyobb magyar építésû hadihajó. Osztálya többi egységéhez képest más kazánrendszere és turbinái voltak, négy helyett két hajócsavart kapott, s kisebb eltérések voltak a felépítményben is. 1915-ben állt hadrendbe, de a háború során jórészt a polai kikötõben állomásozott, azt gyakorlatilag csak a lõgyakorlatok alatt hagyta el. Elsõ jelentõs harci bevetése végzetessé vált: 1918. június 9-én futott ki egy kötelék tagjaként azzal a céllal, hogy feltörjék az Otrantói-szorosban lévõ tengerzárat. 10-én hajnalban olasz torpedóvetõ motorcsónakok támadtak a kötelékre. A Szent István két torpedótalálatot kapott, oldalára dõlt, és 6 óra 12 perckor elsüllyedt. 89 ember veszett oda, de nagy volt az erkölcsi kár is, hiszen elõször fordult elõ, hogy egy csatahajót torpedókkal semmisítettek meg.
Érdekesség, hogy a Szent István pusztulását a kora reggeli idõpont ellenére sikerült filmen is rögzíteni. Csatahajók esetében ilyen felvétel ezen kívül csak a második világháborúban elpusztult HMS Barham-ról készült.
Testvérhajói : Viribus Unitis ; Tegetthoff ; Prinz Eugen

SMS Habsburg:

Technikai adatok:

Vízrebocsátás: 1900  Vízkiszorítás: 8340 t  Sebesség: 19,9 csomó
Hossz: 114,2 m  Szélesség: 19,8 m  Személyzet: 638 fő
Fegyverzet: 3 db 24 cm-es L/40 Skoda ágyú ; 12 db 15 cm-es L/40 Krupp ágyú ; 10 db 6,6 cm-es L/45 Skoda ágyú ; 6 db 4,7 cm-es L/44 Skoda ágyú ; 2 db 45 cm-es torpedóvetõ csõ

Története:

Építését 1899 márciusában kezdték meg, 1902 utolsó napján állt szolgálatba. Röviddel ezután fedélzetére vezényelték Horthy Miklóst. Fõ tüzérségének szokatlan elrendezése volt: az éltoronyba ikeröveget, a fartoronyba viszont csak egy löveget szereltek. 1911-12-ben átépítették. A háború kitörésekor testvérhajóival együtt a 4. csatahajó-divíziót képezõ Habsburg már elavultnak számított, az ekkor rövid idõre kapitányként visszatérõ Horthy nem is leplezte csalódottságát. A hajó legjelentõsebb háborús bevetésére az olaszok hadüzenetét megtorló akció során, Ancona lövetésekor került sor. 1917 szeptemberében iskolahajónak minõsítették vissza, aktív szolgálatot ezt követõen már nem látott el. A háború után az angolok kapták meg, de õk továbbadták Olaszországnak. Ott bontották le 1921-ben.
Testvérhajói : Árpád, Babenberg