Badeni bukása addig soha nem látott zűrzavar kezdetét jelezte. A koalíciós kormány visszasírta a Taaffe-féle tengődést, Badeni utódai pedig azokat a "gondtalan" napokat, mikor a nemzeti pártok a cilli középiskoláról vitatkoztak. A dinasztia ekkor nagy veszélybe került. A németek és a magyarok - most hogy nem fenyegette őket az orosz veszély - elkezdtek háborogni. A németek (egyelőre rövid ideig) Nagy-Németországot, a magyarok pedig önálló magyar hadsereget követeltek. A válság mértékét mi sem jelzi jobban mint, hogy 1900-ig 4 kormány váltotta egymást. A kormányok legfőbb célja az lehetett, hogy a képviselők ne dobáljanak tintatartókat a képviselőház elnökéhez. A kormány, akár Windisch-Grätzé annak idején, kompromisszumot javasolt. Badeni rendeletét Csehország csak azon részein alkalmazzák, ahol vegyes az etnikum. A megoldás azonban elmaradt: a csehek Szent Vencel koronájára hivatkoztak, a németek pedig a vegyes körzetekben való cseh előretöréstől féltek. Pedig a rendelet jelentősége nem volt sok, csupán a pályakezdőktől követelték meg mindkét nyelv ismeretét. 1899-ben a mérsékelt németek (akik megilyedtek Schönerer és bandája erőszakosságától) kiadták Pünkösdi programjukat. Ez volt a német törekvések legfontosabb megfogalmazása a linzi és az 1915-ös húsvéti program közötti időszakban. A jelenlegi kiadói hűek voltak a birodalomhoz, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy éljenek a linzi módszerrel. A különbség annyi lett volna, hogy a német "hivatalos nyelvvé" alakul át. A németek lenyugtatása érdekében, Badeni rendeletét 1899-ben visszavonták. Most a cseheken volt a sor, az obstrukció megszervezésében. A Reichratban ismét tintatartók röpködtek, ismét verték az asztalt, cseh polgárok tüntettek Prága utcáin. Ferenc József ezután felhagyott azon kombináció keresésével mely többséget tudott volna szerezni, ehelyett úgy döntött, hogy bürokrata kormányokat nevez ki, melyek neki felelősek. Az alkotmányos kötelezettségekkel sem törődött már, ki se kérte a Reichrat véleményét az adózás ügyében. 1900.-ban Ernszt von Koerbert nevezte ki miniszterelnöknek, aki megalapította azt az új rendszert amelyik legalább a kormányzásra képes volt. Koerber az 1867-es alkotmányos törvények 14. paragrafusát használta ki, ennek értelmében az uralkodó szükséghelyzetben jogosult a parlament nélkül kormányozni. Így hát a költségvetéstől lefelé minden "kivételes rendelkezéssé" vált. A Reichrat elvesztette minden jelentőségét, csupán találkahely volt a kancellár és a pártvezetők számára, ahol alkut köthettek. A.J.P. Taylor írja: "Megvalósították a legfőbb célt a közép-európai politikus számára: a vég nélküli és eredménytelen ellenállást." Koerber megpróbálta megbékíteni a németeket akik azonban ezt a választ adták: ,,A német pártok a német érdekek tárca nélküli miniszterének kinevezését a miniszterelnökre bízza. Ha kineveznek egyet, azt nem, fogják cassus bellinek tartani."  (Köerber) Koerber - hasonlóan bürokrata társaihoz - azt gondolta amit Bach óta minden bürokrata hogy, egyszer majd csak visszatérnek az alkotmányos normákhoz. Koerbert, Paul Gausch báró követte (1904-06), kormányának legszembetűnöbb eredménye az 1905-ös morvaországi kompromisszum volt. A morva országgyűlés általl elfogadott kompromisszum lényege szerint: a tartományt nemzeti alapon körzetekre osztották, és ezeket a többségi nyelven igazgattak. Az egyéni szavazás intézménye pedig elérte, hogy egy cseh mindig csehként és egy német mindig németként szavazhasson. A parlamenti helyeket is rögzítették, 73 cseh és 40 német helyben. Fontos volt az is, hogy a kisebbségek garanciákat kaptak. Ez a megoldás végett vetett Morvaországban a nemzeti konfliktusoknak. Morvaországban tehát érvényesült az egyéni nemzetiség szocialisták és főleg Renner általl hirdetett elve. Azonban a népek még mindig nem voltak olyan felvilágosúltak mint Palacky '49-ben. Morvaország nem volt szent, a németek, de még a csehek szemében sem az 1000 évvel azelőtti Morva Birodalom ellenére sem (aztán Benes 1920-ban előhalássza az ötletet, és ennek alapján követelik Szlovákiát, és Kárpátalját. De a morvaországiak felháborodtak volna ha a csehországi németek vagy csehek lemondanak arról hogy Csehországot hazájuknak tekintsék. Így a megoldás egyetlen visszhangja csak a távoli Bukovinában jelentkezhetett, ebben a németek, románok, rutének és magyarok lakta elzárt tartománybam. A románok és a rutének nem rendelkeztek múlttal. A németek germán küldetéstudtatát elhomályosította a lengyelek és a magyarok arroganciája. A magyarok pedig egyszerűen túl kevesen voltak. Bukovinában a morvaországi rendszer szerint megoldották a nemzeti kérdést. Tirolban hasonló volt a helyzet. Az olaszok csak annyit akartak, hogy hagyják őket békén amíg nem csatlakoznak a nemzeti Olaszországhoz, a németek pedig teljesítették ezt amíg nem akarták megváltoztatni Tirol német jellegét. A szlovének helyzete különleges volt. Kisebbség voltak Karintiában és Stájerországban, de legalább annyira homogén módon szlovén volt Krajna mint Salzburg a német oldalon. A dinasztia nem szeretett eggyüttműködni nem történelmi népekkel, viszont a felforgató olaszokat nem támogathatta. Így amíg nem sikerült a német érdekeknek alárendelni a három tengermelléki tartományt, addig támogatta a szlovéneket. A németek gátlástalan "megoldással" álltak elő: egy Triesztbe vivő tisztán német vasútvonallal. A terv 1907-re valósult meg. Csak Galíciában maradt minden a régiben. A lengyel nemesség továbbra is korlátlan mértékben nyomhatta el a ruténeket (és ezt nem habozott megtenni). A lengyelek a Monarchia leghívebb támogatói voltak, és Galíciát a majdan létrehozandó Habsburg uralom alatti Nagy-Lengyelország részeként képzelték el. 1905. meghatározó év volt a Habsburgok történetében. A morvaországi kompromisszum mellett, az tette igazán jelentőssé, hogy a dinasztia megpróbált ismét önállóságra szert tenni. A Monarchia ismét önálló nagyhatalommá próbált válni. Ez azonban csak szövetségi átalakítás révén mehetett végbe, Németország ellenében. Németország és a Monarchia jóviszonyára - mint azt Bismarck tudta - Nagy-Magyarország volt a garancia. Így sokan kívánták Magyarország kivételes helyzetének megszüntetését. Otto Bauer vésztörvényszékeket állítatott volna fel. Ferenc Ferdinánd a hadsereget is bevetette volna. A szocialista vágyakat összefoglalja Grillparzer híres mondása: ,,Wann steigt der Kaiser zu Pferde? (Mikor száll már fel az uralkodó a lovára?). A magyarországi válságról a dualista Magyarország történeténél fogok szólni. A magyarországi fejlemények fontos következménnyel jártak Ausztria számára. Ferenc Józsefet hírtelen meggyőzték Taaffe és Steinbach 1893-as érvei, és támogatni kezdte az általános választójog bevezetését. A Reichrat - mint mindig - most sem tudott dönteni, csupán a galíciai hegemóniájukat féltő lengyelek álltak ellen. Ferenc József az általános választójoggal a liberalizmus és a nacionalizmus erőit akarta gyengíteni. Wladimir von Beck, az épp soron lévő miniszterelnök így átvitte a Reichratban a javaslatot.  (Beck) A demokratikus parlament kormánytöbbséget hozott, a költségvetést végre alkotmányosan fogadták el. A parlamentben a keresztényszocialisták alkották a legnagyobb pártot, utánuk következtek a szociáldemokraták. A birodalmi elv tehát győzött. Azonban az eredmények nem voltak egyértelműek. A nemzeti pártok tovább működtek, és a nacionalizmus még a keresztényszocialistákra és a szociáldemokratákra is hatást gyakorolt. Mivel nem voltak azonnali eredmények, Becket 1908. novemberében menesztették. Ezután a külpolitikára terelődött a figyelem. "Mikor száll már fel az uralkodó a lovára?" - hangzott a kérdés. Mindenki tetteket akart, élükön Ferenc Ferdinánddal és Conrad von Hötzendorffal a vezérkar főnökével. A belpolitikai lépések - azaz a Magyarország elleni rágalomhadjárat - eredménytelensége szintén tetteket követelt. Emiatt 1906-ban Aerenthal váltotta fel Goluchowskit a Ballhauptzplatz élén. A  (Aerenthal) Monarchia helyzete nem volt rózsás. Porig alázta az algericasi konferencián betöltött másodrendű szerepe. Aerenthal ötlete volt a Szaloniki vasútvonal terve, azaz hogy a Monarchia balkáni expanziójával eljuttassa a nyugati kultúrát a szláv népeknek. A "szerb-kérdés" is sok gondot okozott, ez külpolitikai vonatkozásban a Szerbiával vívott vámháborúban nyílvánúlt meg. A magyar mágnások - a közös hadsereg 1906-os megszavazásáért - nagy árat kértek. Ennek része volt, hogy a mezőgazdasági termelést mesterségesen alacsonyan tartsák, hogy így élvezhessék a védővámok nyújtotta plusz bevételt. A szerbekkel kötött kereskedelmi egyezmény pedig lejártához közeledett. A Monarchia azonban teljesíthetetlen feltétleket szabott. Követelték hogy Szerbia lépjen ki a szerb-bolgár vámúnióból (melyet pedig egyhangúlag szavazott meg a szófiai és belgrádi parlament), nem szállíthat be feldolgozott húst stb. És bár Szerbia kilépett a vámúbióból és jelét adta békülékenységének a Monarchia dacosan ellenállt. Ez olyan mértékű elkeseredést váltott ki, amilyet Bosznia-Hercegovina okkupációja óta nem lehetett tapasztalni. A következő évben Aerenthal megpróbálta a szerbeket egy előnyösebb egyezménnyel kiengesztelni azonban ez túl előnyösnek bizonyúlt, mivel sem a Reichrat sem a magyar Parlament nem fogadta el. Ez a Monarchiát Szerbia legnagyobb ellenségévé tette. 1908-ban a Török Birodalomban forradalom tört ki, és az ifjútörököknek nevezett katonai-értelmiségi csoport, parlamentarizmust hozott. Itt jött a probléma. Bosznia-Hercegovina hivatalosan még mindig a Török Birodalom része volt, csak osztrák-magyar közigazgatás alatt. Így ott is képviselőket kellett választani az új török parlamentbe. De a Monarchia nem engedhetette hogy területéről a török parlamentbe válasszanak küldötteket. Így hát Aerenthal terveket szőtt a két tartomány annexiójára, meghiusítandó azon szerb törekvéseket miszerint Szerbiához csatolják a két tartományt. Így hát a Monarchia 1908. szeptemberében alkut kötött Oroszországgal, a Monarchia annektálja a két tartományt, cserébe támogatja a tengerszorosok megnyitását az orosz hadihajók előtt. Az egyezség tudatában, 1908. október 5-én Aerenthal bejelentette az annexiót. A franciák és az angolok azonban mereven elutasították a tengerszorosok megnyitását. A szerbek - érthető okok miatt - nem állhatták meg, hogy ne álljanak ki a boszniai szerbek és horvátok mellett (különösen úgy, hogy közbe az orosz külügyminiszter Izlovszkij) bíztatta őket. A dolog végülis az annexió elismerésével végződött, ugyanakkor a Monarchia tekintélyén csorba esett, mivel a szerbek szintjére alacsonyodott. 1909. márciusában a németek ultimátuma végülis Szerbia cserbenhagyására kényszerítette az oroszokat. Azonban Aerenthal szembe került a kérdéssel. Mi lenne a haszna egy Szerbia elleni háborúnak, még ha az sikerrel zárul is? Az annexió elkeseredett délszlávokkal töltené meg a birodalmat, a "határkiigazítás" csak annyiban változtatna, hogy a Monarchia állandóan harckész csapatokkal kéne várakozzon, hogy segíthesse a szerb bábkormányt, az annexió és a bábkormány elmaradása pedig romba döntené a Monarchia tekintéjét. Conrad javasolt egy megoldást: annektálják Szerbiát, és alakítsák meg a Habsburg vezetésű délszláv államot. Ez azonban teljesen ellentétes volt a dualista alkotmánnyal így a vezető körök nem támogatták. 1909. februárjában - a mozgósítás után - Aerenthal meggondolta magát. Ferenc József pedig (akiben kétségek ébredtek serege erelyét illetően) jóváhagyta ezt a döntést. A válságnak volt egy kellemetlen következménye. A horvátországi szerb-horvát koalíció ellen felségárulási pert indítottak, igazolandó a háborút. Előszőr Zágrábban sor került a perre, és a bíroság - egy engedelmes horvát bíró vezetésével - bűnösnek találta a vádlottakat. A hamis bizonyítékok csak a horvátországi magyar vezetők lejáratásához voltak jók, ráadásul Ferenc József kegyelmet is adott. A legnagyobb probléma Aerenthal miatt keletkezett. A külügyminisztérium (ezen belül is a belgrádi követség) Friedjung (a zsidó történész) a lelkes német nacionalista segítségével részt vett a szerb-horvát vezetők elleni hangulatkeltésben. Friedjung cikksorozatot indított, a Szerbia elleni háború igazolására (a bizonyítékokat sem Aerenthal sem Friedjung nem vizsgálta meg tüzetesen), és az okokat senki nem vizsgálja ha már kitört a háború. Amikor Aerenthal a háború elhalasztása mellett döntött a szerb-horvát vezetők becsületsértési pert indítottak Friedjung ellen (a háborút elhalasztó döntést egy nappal az első cikk megjelenése előtt hozták, azonban az osztrák államgépezet képtelen volt gyorsan reagálva megakadályozni a cikk megjelenését). Könnyen bebizonyították, hogy a külügyminisztérium által szolgáltatott iratok egyszerű hamisítványok. Ekkor lépett színre Masaryk (a valóban becsületes) cseh professzor, aki a delegációk ülésén hamisítással vádolta Aerenthalt. Aerenthal meg sem kísérelt védekezni, így egész Európa szemében ő lett az ügyetlen hamisító. Meglehetősen abszurd módon azonban lett volna lehetősége erre. Masaryk a belgrádi követséget vádolta az iratok meghamisításával, mivel azonban a külképviseleti szerv megvolt győződve a szerb-horvátok felségárulásáról, csupán belesétált a hamisító csapdájába. A küéügyminisztérium - Masarykkal ellentétben - tudta ezt. Fel is hívták Aerenthal figyelmét a valódi Friedjung-dokumentumokra. Azonban Aerenthal túl büszke volt ahhoz, hogy beismerje elővigyázatlanságát. Inkább eltűrte hogy bűncselekményekkel vádólják, minthogy beismerje saját hibáit és Forgácsnak a belgrádi követnek az alkalmatlanságát, akinek magabiztos baklövéseit minden diplomáciai testületnél nagyra értékelték volna. Aerenthal az antanthoz való közeledés jegyében, 1911-ben a marokkói válság alatt fölényesen megtagadta Németországtól az annexiós válság idején nyújtott támogatását. A belpolitikából is eltűnt minden valószerűség. A Reichrat továbbra is ülésezett és nem volt hajlandó megszavazni a költségvetést, a cseh kérdés pedig megoldatlan maradt. 1911-ben Karl von Stürgkh gróf (szintén bürokrata, addig Stájerország irányítója) lett a miniszterelnök, aki 1914-ben kijelentette: "A cseheket és a németeket egy papírvékony fal választja el egymástól." Igaza is volt, ez a papírvékony fal azonban az olyan fokú felvilágosodást és műveltséget jelentette, mint amilyen Masaryk, Palacky, Conrad stb. birtokában volt. A csehek folytatták az obstrukciót a Reichratban, a németek pedig a cseh tartományi gyűlésben. 1913-ban még a tartományi közigazgatást irányító parlamenti bizottság is működésképtelenné vált, így Stürgkh felfüggesztette a cseh alkotmányt. 1914. márciusában a Reichrat mégegyszer összeült békeidőben, azonban a rutének obstrukciója miatt hamarosan el is lehetetlenült a munkája. A háború kitörése után a Reichratot is felfüggesztették, és Ausztria (1915-től hivatalosan is ez volt a neve) visszatért Schmerling "ideiglenes abszolutizmusához". (Stürgkh gróf)