Magyar királyság

Magyar Királyság címere

A Magyar Királyság a Kárpát-medencében található állam, amely a Magyar Fejedelemségből I. (Szent) István megkoronázásával 1000-ben jött létre, s az utolsó magyar király, IV. Károly kiűzésével 1918-ban szűnt meg. (Az uralkodókat lásd alább.) A monarchia tehát a feudalizmus után is sokáig fennmaradt. Magyarország államformája 1920 és 1944 között formálisan szintén királyság volt.

Az államot általában a mindenkori magyar király kormányozta a nemesség bevonásával, de bizonyos esetekben helyettesíthette őt a kormányzó. A törvényes magyar uralkodót a Szent Koronával kellett megkoronázni. Ez nem csupán formalitás volt, hanem biztosította a nemesség és az egyház jogainak királyi elismerését.

Az állam soknemzetiségű volt, rendszeresen egész népek (pl. a kunok) illetve különféle nemzetiségű jobbágyok, parasztok telepedtek le a Magyar Királyság területén. A 19. századi nacionalizmusok megjelenéséig a „magyar” (latinul Hungarus) elnevezés a nemzetiségi hovatartozásától függetlenül jelölhetett bárkit, aki a magyar király alattvalója volt. (Lásd még: A magyarországi nemzetiségek története.)

Részei

A Magyar Királyság térképe 1867 és 1918 között

A Magyar Királyság történelmi, politikai és földrajzi alakulat, amely Magyarországból és több különleges státusú területből állt. Ezeket az uralkodó személyes politikai hatalma illetve az államszervezet egyes központi intézményei kapcsolták össze.

• Magyarország
• Bánság (Bánát)
• Bosznia 1091-től 1160-ig
• Dalmácia 1105-től 1420-ig
• Erdély 1001-től 1526-ig, majd 1867-től ismét
• Horvátország 1091-től
• Szlavónia
• Szerémség

A fentiek részben katonai közigazgatású védterületek, részben önálló nemesi uralkodó osztállyal rendelkező meghódított országok voltak. Erdély saját katonai nemességgel rendelkező védterület volt.

A Magyar Királyság 1918-as területét szokás Nagy-Magyarországnak hívni.

Rövid története

Fő szócikk: Magyar történelem

A mai Magyarország területén a magyar törzsek megérkezése előtt számos nép élt, amelyek a 895-ben lezajló honfoglalás után összeolvadtak a magyarsággal. A 10. század-ban Géza fejedelem kezdte meg a pogány magyarság keresztény hitre térítését, de munkáját már fia, az „államalapító” I. (Szent) István fejezte be. István számára a pápa koronát küldött, és 1000 karácsonyán Magyarország királyává koronázták. Ezzel a Magyar Királyságot a keresztény országok közösségéhez kapcsolta. Királyi székhellyé Esztergom városát tette.

A 11. század végén I. (Szent) László végleg megerősítette a magyar államot. A magyar nemesség különleges előjogait a II. András által kiadott Aranybulla rögzítette 1222-ben. A Magyar Királyságot 1241-ben, a tatárjárás pusztította el. A „második honalapító”, IV. Béla ezt követően rendelte el a kővárak építését az országban.

Miután 1301-ben kihalt az Árpád-ház, a 14. században uralkodó Anjou-királyok, Károly Róbert és Nagy Lajos központosították a királyi hatalmat. Nagy Lajos megszerezte a lengyel trónt is, és ezzel a Visegrádról kormányzott „Anjou-birodalmat” jelentős európai nagyhatalommá tette.

A 15. században Luxemburgi Zsigmond, majd Mátyás király uralkodása alatt Magyarország kulturális szempontból is Európa egyik legjelentősebb országa lett. Az ország fővárosa Buda volt, Mátyás híres királyi udvarával (reneszánsz korszak). Ekkor azonban már fenyegetett a török megszállás, ami a 16. században véget vetett Magyarország nagyhatalmi helyzetének és hosszú időre függetlenségének is.

Az ország az 1526-os mohácsi vereséget követően előbb kettő, majd Buda 1541-es török elfoglalásával három részre szakadt. Az ország középső részét az Oszmán Birodalom foglalta el, északon és nyugaton az úgynevezett Királyi Magyarország Habsburg fennhatóság alá került, Keleten pedig a középkori erdélyi vajdaságból és hozzá kapcsolódó részekből jött létre előbb a keleti Magyar Királyság, majd az 1570-es speyeri szerződéssel a gyakorlatilag független Erdélyi Fejedelemség. A Magyar Királyság trónját és a magyar koronát ettől kezdve mintegy 350 éven át a Habsburgok birtokolták.

A török uralom alatti országrész a 17. század második felére a háborús pusztítások miatt gyakorlatilag elnéptelenedett. Zrínyi Miklós kísérletét a törökök magyar vezetéssel történő kiűzésére a Habsburgok megakadályozták, és a Wesselényi-féle összeesküvés, majd a Thököly-felkelés kudarca után a 17. század végére a Habsburg vezetés alatt álló keresztény seregek foglalták vissza a törökök által uralt területeket (1683–1699). A hajdani Magyar Királyságnak szinte az egész területét ismét egyesítették a Szent Korona alatt, a Habsburg Birodalom részeként, beleértve a különálló tartományként kezelt Erdélyt is.

A Habsburgok a "rebellisnek" tekintett magyarok mellé más népeket (elsősorban németeket és szerbeket) költöztettek a gyéren lakott területekre. A függetlenség kivívására két jelentősebb kísérlet történt, a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc a 18. század elején, valamint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. A nemzeti öntudatra ébredés nemcsak politikai, hanem kulturális síkon is zajlott. A 19. század első felében Széchenyi István által megindított nemzeti reformmozgalom időszakát reformkornak nevezzük.

Az 1848-as nemzeti forradalom nyomán Batthyány Lajos miniszterelnökségével önálló magyar kormány alakult. 1849-ben Kossuth Lajos vezetésével függetlenségi háború kezdődött, amelyet a Habsburgok csak orosz segítséggel tudták leverni. A szabadságküzdelemben, majd a bukást követő több mint két évtizedes diktatúra és passzív ellenállás idején alakult ki a mai magyar nemzet. (1844-ig a Magyar Királyság hivatalos nyelve a latin volt.)

Az Ausztriával történt kiegyezésre végül 1867-ben került sor. Ezután a Magyar Királyság az Osztrák-Magyar Monarchia társországa lett. Magyarország és Erdély területét egyesítették. Az ország a következő évtizedekben az ipar, kereskedelem, a tudományok, művészetek, a társadalmi élet minden területén hatalmas mértékben fejlődött. Az 1873-ban három város egyesítésével létrejött az új főváros, Budapest.

A mai Magyarország és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia

Az I. világháborúban Magyarország Ausztria és Németország szövetségeseként, idegen érdekekért kényszerült többszázezres emberáldozatra. 1918-ban kitört az őszirózsás forradalom. November 13-án IV. Károly lemondott az államügyekben való részvételi jogáról, november 16-án pedig Budapesten kikiáltották a köztársaságot. A Károlyi Mihály által vezetett polgári demokratikus kormánynak azonban a volt Magyar Királyság területét nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos államok francia-brit támogatással az ország jelentős részét megszállták. Ez 1919-ben a polgári kormány bukásához és a kommunista Tanácsköztársaság mintegy fél éves uralmához vezetett. A katonai túlerővel szemben azonban a kommunista hadvezetés is vereséget szenvedett.

A trianoni békeszerződés értelmében a volt Magyar Királyság területének közel kétharmada és magyar nemzetiségű lakosságának majdnem egyharmada a környező országokhoz került. A két világháború között Magyarország államformája újból királyság lett, azonban király nélkül, mivel 1921. november 6-án a magyar országgyűlés kimondta – immár végleges érvénnyel – a Habsburg-ház trónfosztását. Az ország Horthy Miklós autoriter kormányzása alatt csak formálisan volt királyság. Az úgynevezett Horthy-korszak egyik fő célja Trianon revíziója, az elvesztett országrészek visszaszerzése volt.