| 1935 elejére Magyarország meglehetősen nehéz helyzetbe került azzal, hogy az addigi legfőbb patrónus, Olaszország részben németellenes célzattal, részben a várható afrikai terjeszkedés megkönnyítése érdekében Franciaországhoz közeledett. A Duna-paktum tervén keresztül hajlandónak látszott az európai status quo elfogadására. Rövidesen azonban olyan horderejű változások következtek be, amelyek új kihívások elé állították a magyar külpolitikát. Mussolini még ugyanezen év októberében támadást indított Abesszínia {I-98.} ellen. Mivel ehhez nem kapta meg a remélt mértékű francia támogatást, a két ország viszonya végleg megromlott és Olaszország az abesszin kalandot támogató Harmadik Birodalommal kezdett szoros kapcsolatok kiépíteni. Együttműködési megállapodást kötöttek 1936 októberében, ami Berlin–Róma tengely néven vonult be a köztudatba, majd Mussolini egy év múlva csatlakozott a Hitler és a japán vezetők által létrehozott antikomintern paktumhoz. A támogatás legfőbb áraként viszont az olaszok többé nem gördíthettek akadályokat Ausztria német bekebelezése, az Anschluss elé. Ugyanakkor Németország hatalmi pozíciói – nemcsak az olasz támogatás miatt – rendkívüli mértékben megnövekedtek. 1935-ben Hitler bevezette az általános hadkötelezettséget, 1936 márciusában megszállta az addig demilitarizált Rajna-vidéket, felmondta a nyugati határok garanciáját kimondó locarnói szerződést és nagyarányú fegyverkezésbe kezdett. Berlin helyzetét tovább erősítette, hogy Franciaországnak komoly belpolitikai gondokkal kellett szembenéznie, Angliában pedig az 1937 májusában hatalomra kerülő Chamberlain-kormány a németekkel szemben folytatott ún. megbékélési politika jegyében a korábbinál is nagyobb passzivitást tanúsított Közép-Európában. Németországnak tehát 1938 elejétől már az eszközei is egyre jobban megvoltak ahhoz, hogy agresszív, terjeszkedő politikájának a Duna-medencében érvényt szerezzen. Magyarországon a konzervatív tábor – félretéve a nácizmussal kapcsolatos minden ellenszenvét – eleinte üdvözölte a német–olasz közeledést. A kormányfői posztot időközben elfoglaló Darányi, de legfőképp a külpolitikát ténylegesen irányító Kánya Kálmán azonban tartott is a távlatilag komoly veszélyekkel fenyegető hitleri terjeszkedéstől. Ráadásul Németországban több olyan nyilatkozat látott napvilágot, amely elutasította a magyar revíziós igények támogatását. Mindezek következtében a magyar–német viszonyban elhidegülés következett be. Hatásaként Budapest fokozottabban figyelt Anglia véleményére. Részben London ösztönzésére megpróbálta javítani kapcsolatait a kisantanttal és pozitívan reagált Róma új regionális terveire. Mussolini – a német befolyás ellensúlyozására – 1937 elején felvetette egy olasz–jugoszláv–magyar–lengyel horizontális tengely létrehozásának a gondolatát. A magyar külpolitikának a mozgástér bővítésére tett erőfeszítései lényegében mégis sikertelennek bizonyultak. London visszafogottsága mind nyilvánvalóbbá vált. A kisantant országokkal folytatott tárgyalások a kölcsönösen merev álláspontok miatt nem vezettek eredményre. Róma időközben olyan mértékben német befolyás alá került, hogy a horizontális tengely gondolatát is ejtenie kellett. Darányit részben a kudarcok, részben 1937. novemberi németországi látogatása arról győzte meg, hogy a Duna-medencében csak egy, az addigiaknál egyértelműbben németbarát külpolitikának van jövője. Az 1938 márciusában az Anschluss végképp megerősítette a kormányfőt e meggyőződésében. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az Anschluss után Németország valóban olyan katonai, földrajzi és gazdasági helyzetbe került, melynek révén meghatározó befolyást gyakorolhatott Magyarország kül- és belpolitikájára. Ez persze távolról sem jelentette a teljes mozgástér elvesztését. Az együttműködés elől azonban annál kevésbé lehetett kitérni, mivel a náci vezetők Darányi berlini látogatásakor egyértelművé tették, hogy bizonyos revíziós célok támogatása fejében számítanak Budapest együttműködésére Csehszlovákia ellenében. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
