Mire fel lehetett fogni, hogy mi történt, a nyilasok már szilárdan kézben tartották a hatalmat. Sem a hadsereg, sem az államapparátus nem esett szét, a hivatalnoki karban még mindig működött a kötelességtudat. Szálasi felvette a nemzetvezetői címet és hatalmának erősítése gyanánt gyakorlatilag saját kezébe vonta össze a miniszterelnöki és az államfői tisztséget. Legfontosabb feladatként fokozta az ország háborús erőfeszítéseit. Nem véletlenül jelentette ki egy német tábornok: „Szálasi mindent megtesz, amit Németország akar”. Totális mozgósítást hirdettek, amely elvileg a teljes magyar férfilakosságot érintette, október 30-án pedig – megismételve a Wehrmacht hasonló lépését – az egész országot hadműveleti területté nyilvánították. Felemelték a Berlinnek fizetendő hadi hozzájárulás mértékét és csökkentették az élelmiszer-fejadagokat, és német segítséggel újabb hadosztályokat állítottak fel. A hazai zsidóság ismét válságos helyzetbe került. Eichmann visszatért Magyarországra és a nyilas szervekkel karöltve további korlátozásokat léptettek életbe a zsidósággal szemben. Egy részüket útnak indították Ausztria felé munkaszolgálatra és a még működő német koncentrációs táborokba. Ilyen gyalogmenetben pusztult el Radnóti Miklós is. Más részük Budapesten maradhatott, ők viszont a nyilasok utcai terrorjának voltak kitéve. Viszonylag legjobban azok jártak, akik olyan házakba, gettóba kerültek, amelyek nemzetközi védelem alatt álltak. A budapesti zsidóság megmentésében a semleges államok követségei komoly szerepet játszottak, különösen kitűnt aktivitásával Raoul Wallenberg, a később tragikus sorsra jutott svéd diplomata. Budapesten az oroszok letartóztatták, majd elhurcolták a Szovjetunióba. A feltételezések szerint kivégezték.

A Szálasi-kormány fő célja a szovjetek elleni harc volt. A frissen hatalomra került nyilasok viszont alkalmatlannak bizonyultak ennek teljes végrehajtására. A hozzáértés hiánya, a gyakran ellentmondásos és ostoba parancsnok csak a zűrzavart növelték. Szálasi pedig többet foglalkozott huszadrendű kérdésekkel és saját rögeszméi kidolgozásával, mint a napi aktuális feladatokkal. A megfélemlített lakosság inkább az ellenállás passzív formáit választotta, szervezett, aktív küzdelemre csak kevesen vállalkoztak. A magyar partizánmozgalom mindvégig igen gyenge maradt. Nagyobb ellenállási mozgalom megszervezésére november elején került sor. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezérkarát a nyilasok rövid úton felszámolták. Elfogott vezetőiket – Kiss János altábornagyot, Tartsay Vilmos {I-139.} századost, Nagy Jenő ezredest és másokat – kivégezték. Bajcsy-Zsilinszky Endrét 1944. december 24-én adták hóhérkézre Sopronkőhidán.

Jóllehet Magyarország mellékhadszíntérnek számított, a német és magyar csapatok szívósan védekeztek. Budapest ostroma, amelyet a szovjetek menetből akartak elfoglalni, két hónapig tartott, mérhetetlen szenvedést okozva ezzel a főváros civil lakosságának. Márciusban a németek jelentős ellentámadást is indítottak a Balaton térségében – időleges sikerrel. A nyilas kormány a végsőkig kitartott Hitler oldalán. 1944 elejéig a magyar társadalom viszonylagos biztonságban élt, most a háború következményei teljes súlyukkal törtek elő: az anyagi javak jelentős részét lebombázták, elhurcolták, tönkretették. A kiürítési parancs értelmében közel egymillió ember távozott nyugatra. Szétesett a teljes államapparátus és a társadalmi szerkezetben is döntő változások következtek be. Az országban április közepére szűntek meg a harcok, de 1944. december 22-én Debrecenben már új kormány alakult Dálnoki Miklós Béla vezetésével, amely szinte azonnal hadat üzent Németországnak. Ennek a kormánynak kellett megkezdenie az ország újjáépítését egy olyan összeomlás után, amelyre korábban senki sem számított.