A Szapáry-kormány

(1890-92)

Tisza Kálmán 1890-es bukásával véget ért a dualista Magyarország nyugalmi időszaka. A problémák a szászadfordulóra egyre sokasodtak, és az 1905-ös válság idején teljes erővel törtek felszínre. Tiszát gróf Szapáry Gyula kormánya követte. A miniszterelnök nem rendelkezett jelentős bázissal, és erős akaratú miniszterei (Wekerle Sándor, Szilágyi Dezső, Baross Gárbor) irányítása alatt állt. Gondot okozott az egyre jobban elharapózó obstrukció. Akár Ausztriában itt is "agyonbeszélték" a megvitatandó anyagot, így lehetetlenné téve a normális törvényalkotást. A kormányzat ekkor nem rendelkezett egy "erős emberrel" aki megakadályozta volna ezt. Szapáry kormányzása alatt két kérdés alatt kristályosodtak ki az ellentétek. Az egyik a közjogi volt, az ellenzék ugyanis egyre erőteljesebben követelte az ún. "nemzeti engedményeket". A legnagyobb ellenzéki párt, gróf Apponyi Albert Nemzeti Pártja nyitotta a sort 1891-ben. Támogatta ebben a törekvésében a Függetlenségi párt is, melyet Ugron Gábor vezetett. Nagy vihart kavartak az egyházpolitiai ügyek. A polgári házasság körül folytak a viták. Régebben (1844-es országgyűlés) már hoztak egy rendeletet miszerint vegyes házasságokból született gyerekek közül, a fiúk az apjuk a lányok pedig az anyjuk vallását kötelesek követni. A katolikus papság azonban figyelmen kívül hagyta a törvényt. Szapáry nem csak a választható polgári házasságot támogatta, mivel azonban javaslatát megbuktatták, lemondott (a kormány kísérletet tett a közigazgatás további központosítására is, de ez a javaslat könnyen megbukott).

 (gróf Szapáry Gyula)

Az első Wekerle-kormány

(1892-95)

Wekerle Sándor azon németek közé tartozott akik csatlakoztak a magyar nemzethez, előnyöket remélve ettől. Már a Szapáry-kormányban is sikeres pénzügyminiszterként tevékenykedett. Intézkedéseivel sikerült helyreállítania az államháztartás egyensúlyát. 1892-ben pedig a Monarchiában bevezetett új valuta a korona elterjedése szintén szilárdította a pénzügyi helyzetet. Politikai ügyességét jól mutatja az 1894-es Kossuth temetés. Kossuth Lajos 1894-ben külföldön elhunyt. Ferenc József (nyílvánvalóan Kossuth 1849-es trónfosztási ténykedései miatt) megtiltotta az állami gyászt. A kormány pedig engedelmeskedett. Wekerle azonban a háttérből nagyban elősegítette, hogy Budapest megrendezhesse a magyar történelem legnagyobb szabású temetését. A halott forradalmárral eggyütt fia, Kossuth Ferenc is hazaért, ez utóbbit nem egyszer éljenezték meg alföldi körútja során (később a Függetlenségi Párt vezetője lett). A kormány a hangsúlyt az egyházpolitikai reformokra helyezte. Wekerle javaslatot nyújtott be a kötelező polgári házasságról. A javaslat teljesen megosztotta a parlamentet de még a pártokat is. Minden pártban különváltak a liberálisok és a konzervatívok (és ez alól nem volt kivétel a kormánypárt sem). Úgy tűnt, hogy a hagyományosan közjogi kérdések általl megosztott magyar parlament végre modern polgári alapokon fog szétválni. A kérdés kapcsán a Függetlenségi Párt is kettészakadt. A képviselőház heves viták után végül elfogadta a javaslatot (ami Ausztriában már egy ideje érvényben volt), azonban a főrendiház csak uralkodói nyomásra járult hozzá. Wekerle másik javaslatát a zsidó vallás egyenjogusításáról (ezt Ausztriában már a német liberálisok bevezették), a főrendiház elutasította. Ez alatt az idő alatt jött létre a Néppárt (1895) melynek célja a törvények felülvizsgálása volt. Wekerle a zsidó vallás egyenjogusításáról szóló javaslatának elutasítása után lemondott. (Wekerle Sándor)

A Bánffy-kormány

(1895-99)

Wekerle lemondása után báró Bánffy Dezső került az ország élére. Már erdélyi főispánsága alatt, a kemény kéz politikájának híve volt. Sokak szerint kormányfőként is csak főispán maradt, aki az országot egy nagy vármegyének tekinti. Bánffy alatt kezdődött el a magyar politika megalomániás időszaka. Deák és Eötvös nemzetiségi törvényét a hivataláért rettegő dzsentri eddig is figyelmen kívül hagyta, de nyílt megtámadására eddig nem került sor. A nemzetiségek elleni sajtóperek még a látszatát is meg akarták szüntetni annak hogy Magyarország soknemzetiségű állam. A magyar politikából az ellentétek csak egy történelmi pillanatra tűntek el. 1896-ban a Honfoglalás 1000 éves évfordulóján rendezték meg a Milleneumi ünnepségeket. Grandiózus tervek születtek az alkalomra (köztük hogy Budapest rendezzen világkiállítást). Végül megmaradtak az országos megemlékezésnél. A Városligeti kiállítást fél év alatt 6 millióan (!) nézték meg (köztük Ferenc József is). Ugyanekkor Ausztriában Ferenc József ötvenéves uralkodói jubileuma (1898) adott okot az ünneplésre. Az ország múzeumokkal és 400 népiskolával gazdagodott ez idő alatt. 1896. őszén tartottak ismét választásokat, és a kormánypárt (köszönhetően a terrornak, a nyílt szavazás szégyenletes módszerének és a korrupciónak) győzelmet aratott. Ez volt a dualizmus legnagyobb hátránya. A magyar nemzet nagy része nem támogatta (minden vele járó előny ellenére sem), így a választójog bármiféle kiterjesztése, titkossá tétele, esetleg az általános választójog bevezetése a dualizmus bukását is könnyen hozhatta volna (és persze a magyarok kisebbségbe kerülését az országban). Így a kormányok az érvényben lévő (tulajodonképpen '48-as) választójog mellett foglaltak állást. Az esedékes (3.) gazdasági kiegyezés körül fellépő viták hatására ismét erősödni kezdett a parlamenti obstrukció. Az ellenzék két módszert alkalmazott: az agyonbeszélést (mikor a képviselők órákig szónokoltak) és a név szerinti szavazást ezzel szintén húzva az időt. Azonban a magyar parlament helyzete még mindig sokkal jobb volt a Reichraténál ahol tintatartók röpködtek és az egyik képviselő 14 (!!!) órán keresztül beszélt. Ezzel a törvényhozás tulajdonképpen működésképtelenné vált. Az ellenzék elérte, hogy sikertelen volt az 1898-as költségvetés tárgyalása. A kormány még indemnitást (az előző évi kötlségvetés alapján történő ügyintézés) se kapott, így nem lehetett se adót szedni se a kiadásokat folyósítani. A Bánffy-kormány így 1899-ben megbukott.  (báró Bánffy Dezső)

A Széll-kormány

(1899-1903)

Széll Kálmán kormányalakításával a Szabadelvű Párt liberális irányzata került kormányra. A középnemesi származású kormányzó korábban volt már pénzügyminiszter, sokáig bankelnök is, így nem csoda, hogy Magyarország vezérigazgatójának is nevezték. A kormányfő a kompromisszumok nagymestere volt, így ki tudott egyezni az ellenzékkel. A Nemzeti párt - hála az agráriusoknak tett engedményeknek - beolvadt a kormánypártba, a függetlenségieket pedig a tiszta kormányzás ígéretével nyerte meg. A Nemzeti Párt beolvadásával azonban a Szabadelvű Párton belűlre helyeződött át a konfliktus lehetősége. Az agráriusok mezőgazdasági vámokat, a polgárok pedig önálló vámterületet akartak. Általános programja (,,jog, törvény, igazság") azonban nyugalmat hozott. A kiegyezést is jónak tekintette, mindössze annyi gondot látott vele, hogy sok visszaélés rakódott rá. És valóban, kormányzása visszaszorította a korrupciót, a hatósági erőszakot és tárgyalt az ellenzékkel. A "Széll-csendet" a közös hadsereg körüli vita törte meg. Ferenc József, látva a háború közeledését és az egyre ingatabb ausztriai belpolitikai helyzetet, az újonclétszám felemelését kérte. Fejérváry Géza hadügyminiszter ez irányú előterjesztésének (a létszám 25%-os emelése) megszavazását azonban az ellenzék "nemzeti engedményekhez" kötötte (magyar vezényleti nyelv, nemzeti jelképek használata stb.). Így 1903-ban ismét megkezdődött az obstrukció. Ennek hatására Széll lemondott. Utóda Khuen-Héderváry Károly (21 éven át horvát bán) lett,akinek kormánya azonban csak pár hónapig bírta. A Monarchia hadseregének szokásos évi hadgyakorlatait ezúttal Galíciában tartották. Ferenc József az ún. Choply-i (itt volt a gyakorlat) hadparancsban kijelentette, hogy a hadsereg egysége változást nem tűr. Széll bukása után Apponyi és hívei ismét távoztak a Szabadelvű Pártból.  (Széll Kálmán)
 

Az első Tisza-kormány

(1903-1905)

Az új kormányfő Tisza Kálmán fia Tisza István lett akit a korszak legkiemelkedőbb és legmarkánsabb egyéniségének tartottak. Tisza célja nem az volt hogy népszerű legyen hanem saját követelményeinek kívánt megfelelni. Rideg és komor volt a természete ehhez járult még kálvinista hivatástudata. Ideálja Bismarck volt és hozzá hasonlóan főcélja a belső rendteremtés volt, amelynek következtében a még zavarosabb Ausztriával szemben megszerezheti a magyarok birodalmon belüli vezető szerepét. Tisza már 1904-ben bebizonyíthatta erőskezűségét amikor vasutassztrájk akadályozta a közlekedést, Tisza katonai behívókkal és vasúti századok mozgósításával gyorsan ,,megoldotta” a helyzetet. Mivel a hatékony parlamenti munka legnagyobb ellenségét (joggal, bár nem felismerve hogy a kormányzati elnyomás eredménye) az obstrukcióban látta minden erejével ennek felszámolására törekedett. Ennek érdekében megpróbált új házszabályokat elfogadtatni. Tisza mondta ezen tevékenységéről: …,,nemzeti létünk a parlamenti kormányzattal van egybeforrva, csak házszabály-revízióval állíthatjuk meg a züllés korhadás folyamatát…”. Tisza a változtatásban az egész magyarság érdekeit látta így számított némi ellenzéki támogatásra is. Ezt joggal tehette mivel a higgadtabb ellenzéki vezetők is elítélték az obstrukciót. Kossuth Ferenc (Kossuth Lajos fia) is egyetértett vele így Tisza maga mögött tudhatta a Függetlenségi párt támogatását. A házszabály-revízió elfogadtatása azonban nem a legszabályosabban történt. 1904 novemberében a híres ,,zsebkendő-szavazáson” a szabadelvű képviselők a házelnök (Tisza) zsebkendőjelére egy emberként ugrottak fel és szinte kikiáltották a változást. Ennek hatására verekedés tört ki a honatyák között és az uralkodó berekesztette az ülést. Tiszának ez az akciója azonban a kormánypárt egyes csoportjainak ellenszenvét is kiváltotta mivel a parlament szabadságának megszorítását látták benne és így kiléptek a Szabadelvű Pártból. A kormánypárt így csak néhány héttel élte túl a győzelmét. Mielőtt a parlament megkezdhette volna a decemberi ülését az ellenzék koalícióra lépett, elfoglalta az üléstermet és összetörte a berendezést, amit diadalittasan még fényképeken is megörökítettek. Az uralkodó a teljes fejetlenség és zűrzavar hatására feloszlatta a parlamentet. Tisza veszélyes tervet eszelt ki: politikailag teszi tönkre az ellenzéket (Ferenc József segítségével) úgy, hogy engedi megnyerjék a választást, és harcoljanak az uralkodóval a "nemzeti engedményekért" (valószínűleg előre látta ennek sikertelenségét). Így Tisza, nem alkalmazta a kormányzati nyomás, a vesztegetés és hamisítás eddig bevett módszerét, ennek megfelelően - a dualizmus kori első és egyetlen szabad választáson -  a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett. Ezzel a "kudarccal" Tisza István első miniszterelnöksége és a Szabadelvű Párt nagy korszaka befejeződött. A új helyzetben a kormányfő a korszak legnagyobb politikai felfordulását hagyta maga után, dualista államot ellenzéki parlamenttel.  (gróf Tisza István)

A Fejérváry-kormány

(1905-6)

A koalíció választási győzelme szétzúzta a Szabadelvű Pártot, és véget vetett Tisza első miniszterelnökségének, programja azonban mely a választási győzelemhez segítette nagy gondot okozott neki, mivel Ferenc József nem fogadhatta el azt, amely akár a kapcsolatok perszonálunióig elmenő lazítását is tartalmazta. Mivel a kormányalakítási tárgyalások eredmények nélkül végződtek az uralkodó kisebbségi kormányt nevezett ki (úgy vélte, hogy kipróbálja az ausztriai módszert),  Fejérváry Géza miniszterelnökségével.  (Fejérváry Géza) Az ellenzék a kormányzás lehetetlenné tételére szólított fel vagyis az adófizetés és az újoncozás megtagadására. A belügyminiszter Kristóffy József erre előállt az általános választójog bevezetésének a gondolatával. Ugyanis Kristóffy megállapodott a Szociáldemokratákkal, hogy az általános választójog bevezetésének esetén azok támogatják a kormányt. A szociáldemokraták kihasználandó a kedvező alkalmat hatalmas tüntetéseket szerveztek. 1905. szeptember 15.-én (Vörös péntek) százezer fős tömeg vonult fel az általános választójogot követelve (nem véletlen Vörös Péntek lett a neve). A kormány lemondott, a koalíció vezetői megijedtek, most már a király is fogadta őket. Ferenc József most már a teljes behódolást követelte. Az ellenzék vezetőinek kisebb feltételeit sem fogadta el. A meghallgatás csupán pár perces volt (,,ötperces audiencia”) a megalázott koalíció még elszántabbnak látszott. A helyzet odáig fajult, hogy 1906. februárjában Ferenc József fegyveres erővel oszlatta szét a parlamentet (az ellenzék a reformkor illúziójában élve pedig a megyék ellenállásával próbált nyerni).  Azonban miután az uralkodó letiltatta az ellenzékiek kifizetését és kormánybiztosokat nevezett ki, a koalíció feladta a harcot (ebben nagy szerepe volt az általános választójog gondolatának - a magyar ellenzék ugyanúgy viselkedett mint az ausztriai, tudta, hogy a középosztálybeli nacionalizmus nélkül jelentéktelenné válik). Részben mert a dualista Magyarország (a Bach-huszároktól örökölt osztrák modell alapján) bürokratikus centralizált állam volt, és a bürokraták (még ha magyar dzsentrik voltak is) nem tehették kockára állásukat. Így könnyű volt felfüggeszteni az alkotmányt. Az ellenzék kénytelen volt lemondani eredeti katonai és gazdasági követeléseiről (a nemzeti követelésekről) és a küzdelemből levonta a tanulságot: az uralkodó közjogi hatalma nagyobb mint a parlamenté. A válságnak volt egy kellemetlen mellékhatása. A horvát liberálisok a magyar koalíció ígérete (a magyar nemzeti győzelem a délszlávoknak is szabadságot hoz) fejében támogatták azt. Éppen 1905. októberében (mikor Fejérváry bejelentette hogy kormányának szándékában áll az általános választójog bevezetése) horvát liberálisok isztriai és dalmáciai horvát képvieselőkkel találkoztak Fiuméban. Itt hozták meg  a fiumei határozatokat, melyek követelték Dalmácia és Horvátország egyesítését, hitet tettek a magyarok támogatása mellett (feltéve hogy jobb bánásmódot kapnak). Nem sokkal később, magyar- és horvátországi szerbek találkoztak Zárában, és elfogadták azt a programot mely a szerb-horvát koalíció alapjává vált. A zárai határozatokban bár bátortalanúl de megfogalmazták azt az álláspontot is, hogy: "a szerbek és a horvátok egy nép." Ezzel visszautasítva azt a magyar politikát mely konfliktust szított köztük. De ez korántsem jelentette azt, hogy délszlávokká váltak volna. Még a koalíciójukat is sokalta volna a két nép. Az ártalmatlan zárai határozatok, kétsébe ejtették a birodalmi és a magyar államférfiakat egyaránt. A horvátországi magyar vezetők felhagytak, a gyűlöletszítás és a kompromisszum eddig bevált módszerével, az elnyomásnál azonban nem volt jobb ötletük. A szerb-horvát koalíció pontot tett Ferenc József és a magyar nemesek kibékülésére. Az uralkodó azt gondolta, hogy a Magyarországgal való konfrontáció erősebbé teszi a birodalmat kifelé, most látva, hogy csak még jobban elerőtlenedett, úgy gondolta majd az engedmények elérik a kívánt eredményt (a gondolatmenet azonban csakúgy mint '67-ben ismét hibás volt, ugyanis a magyar nemesek tudták kiváltságaikat csak a németekkel szövetségben és a Monarchia szabadságának korlátozásával tudják megőrízni). Így 1906-ban az uralkodó és a nemesség megújította '67-es egyezségét. A koalíciós kormány lépései azonban, elmérgesítették a "délszláv-problémát". Kossuth Ferenc így válaszólt a fiumei eggyüttműködési ajánlatra: ,,Szeretettel és reménykedve várjuk önöket." Mikor miniszter volt a koalíciós kormányban javaslatot terjesztett elő, mely szerint a magyar vasútvonalakon a magyar lenne az egyetlen használatos nyelv (Horvátországban is!), Apponyi (a magyar liberalizmus ,,nagy öregje") pedig oktatási törvényt alkotott, mely még a magániskoláktól is megfosztotta a nemzetiségeket. A szerb-horvát koalícióba Kossuth vasúti törvényei nem pedig a fiumei határozatok leheltek előszőr életet. A következő évtizedben a "délszláv-probléma" a Monarchia végzetévé vált.   

A második Wekerle-kormány (kolíciós kormány, 1906-10)

Wekerle Sándor immár másodszor (de nem utoljára) ismét elfoglalhatta a miniszterelnöki széket (1906. április). Azonban most már jóval csekélyebb támogatással. Annak ellenére, hogy Tisza feloszlatta a Szabadelvű Pártot, és így szinte ellenzék nélkül maradt a kormány. Az ellenzék eredeti programja feladásával elvesztette a közvélemény bizalmát a miniszterek pedig egyre tehetetlenebbnek tűntek. Az új kormányban egyaránt voltak ’67-esek (kiegyezés pártiak) és ’48-asok (függetlenségiek) de az előbbiek jutottak túlsúlyhoz. A kérdés ezután az volt hogy egyáltalán meg tud –e valósítani valamit a koalíció eredeti céljaiból. A sikerek igen korlátozottak voltak. A gazdaságpolitika eredményeként 1910-re megszűntek a korábbi agrárius-merkantil ellentétek. 1906-ban sikerült elérni hogy az uralkodó hozzájáruljon II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona ás Thököly Imre hamvainak hazaszállításához. A következő évben elfogadták a közigazgatási rendeletet, mely a bíróságok jogkörének kiterjesztésével bizonyos fokig elejét vette az állami erőszaknak. A kormány foglalkozott az általános választójog bevezetésének a gondolatával is. Ausztriában már ennek alapján tartották a választásokat így ez még inkább ösztönzőleg hatott a kérdésben. Ifjabb Andrássy Gyula 1908-ban előterjesztett javaslata szerint a választójognak plurális (életkortól iskolai végzettségtől és az adófizetés mértékétől függjön). A javaslatot azonban nagyon sokan támadták még a koalíció tagjai közül is. A választójog ügyében tehát nem született megoldás, sőt az ország függetlensége sem katonailag sem gazdaságilag nem erősödött (pedig ez az ellenzék legfontosabb követelése volt). Sok gondot okozott az önálló bank ügye is (sokan az Osztrák-Magyar Bank mellett önálló magyar jegybankot is akartak). A koalíció is megosztott volt a kérdést illetően. A Kossuth Ferenc vezette csoport az Osztrák-Magyar Bank megtartására szavazott, a Justh Gyula irányította tömb azonban a függetlenség mellett foglalt állást. 1909-ben az ellentétek kettészakították a pártot, ez pedig 1910-ben a választásokon a koalíció bukását eredményezte.

Khuen-Héderváry Károly és Lukács László kabinetje

(1910-13)

A válság mélyülését mutatja hogy a világháborút megelőzően három kormánya is volt Magyarországnak. Khuen-Héderváry Károly  (gróf Khuen-Héderváry Károly) kabinetje (1910-12) mindössze 2 évig tudott hatalmon maradni. A politikai vezető körök többsége egy erős kezű kormányt akart és a hozzá tartozó erős hátterű határozottan politizáló pártot. 1910-ben megalakult a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt melynek alapját a volt Szabadelvű Párt következetesen kiegyezés párti tagjai alkották. Az ugyanebben az évben tartott választásokon Tisza pártja totális győzelmet aratott és abszolút többséget szerzett a parlamentben. Khuen-Héderváry kormánya azonban teljesen tehetetlennek bizonyult az újra felvetett hadsereg-fejlesztési ügyben és az újra alkalmazott obstrukcióval szemben ráadásul a nemzetiségi kérdés is egyre nagyobb gondot okozott. A gondok hatására Khuen-Héderváry 1912-ben lemondott. Helyét Lukács László vette át. A központi motívum kormányzása idején a véderő-törvény volt hiszen a marokkói válság (1911, Németország és Franciaország összeütközése) és a Balkán-háborúk (1912,1913) egyre inkább sejtették hogy közeleg a háború. Ehhez azonban rendet kellett tenni a parlamentben. A házelnök lemondása után 1912. május 22.-én Tisza István foglalta el ezt a posztot. A következő nap a Szociáldemokrata Párt általános sztrájkot szervezett, ami véres összecsapásokba torkollott. Tiszát ez azonban nem hatotta meg, és keresztül vitte a házszabályok megváltoztatását (korlátozták a felszólalások idejét és a szabályok ellen vétőket őrökkel ki lehetett vezettetni), ezután az obstrukciót folytató képviselőktől megtisztította az üléstermet. Bár ez egy sikertelen merényletet eredményezett ellene, sikerült felszámolnia az obstrukciót. A bojkottáló ellenzéki képviselők nélküli ,,csonka parlament” ezután elfogadta a véderőtörvényt. A zűrzavarban azonban a kormány lemondott és Ferenc József 1913. júniusában ismét Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek.