A baloldali ellenzéki pártok politikai tevékenysége a háború éveiben rendkívül szűk keretek között mozoghatott. Parlamenti erejük a jobboldal 1939-es választási sikere következtében csekély volt. Legális működésüket féltve a különböző korlátozásokat, amelyeket a háborús viszonyokra hivatkozva vezettek be, többnyire nem merték áthágni. 1942/43-ra egyértelműen túljutottak az 1939-es mélyponton és támogatottságuk emelkedni kezdett. Az SZDP-hez tartozó szakszervezetek taglétszáma növekedésnek indult az 1944 elejére ismét megközelítette a 100 ezret. Kisgazdapárti politikusok – Nagy Ferenc, Kovács Béla – vezetésével 1941 szeptemberében megalakult a távlatilag egyik legígéretesebb érdekvédelmi tömörülés, a Magyar Parasztszövetség. Ez a két párt arra számított, hogy a háború befejezése után nagy politikai távlatok nyílnak meg előttük. Főleg a Kisgazdapárt tudatosan törekedett arra, hogy társadalmi befolyását minden lehetséges módon kiszélesítse, tulajdonképp már a Parasztszövetség létrehozása mögött is ilyen szándék húzódott meg. 1943-ban pedig a májusban közzétett programjukat mint egyetemes nemzeti programot fogalmazták meg.

A baloldali erők a főbb külpolitikai kérdéseket egészében véve hasonlóan ítélték meg. Tartottak Hitler esetleges győzelmétől és keményen elutasítottak minden olyan törekvést, amely a fasizmust, illetőleg a nácizmust próbálta meg hazai környezetbe átültetni. Tevékenységük középpontjában a németellenesség, a függetlenség védelme állt és a csatlós szerepet mindenáron elkerülendőnek vélték. 1943-ban, a hadihelyzet változásával párhuzamosan igyekeztek nyomást gyakorolni a kormányra egy különbéke megkötésének érdekében. A legaktívabbnak Bajcsy-Zsilinszky Endre bizonyult. Követelte az újvidéki vérengzés tisztázását, a felelősök megbüntetését, majd 1943. július végén a Kisgazdapárt nevében nagy visszhangot kiváltó memorandumot nyújtott át Kállaynak, amelyben határozott intézkedéseket követelt a német szövetségről való leválás érdekében. Ezekben a kérdésekben, ha voltak is kisebb nézeteltérések, egészében véve egyetértés volt a baloldal és a konzervatív politikusok között. Az ország jövendő politikai-társadalmi berendezkedését illetően azonban már gyökeresen eltérő vélemények kerültek felszínre. A Kisgazdapárt a többpárti demokrácia kiépülését a politikai vezetőréteg nagyarányú felfrissítésével, a nagybirtokrendszer megszüntetésével és széles körű állami szociálpolitikával kívánta összekötni. Az SZDP – mindenekelőtt az 1943 tavaszán Mónus Illés által kidolgozott programtervezet alapján – demokratikus és szociális szellemiségű Magyarországot képzelt el. A Polgári Szabadság Párt szintén a demokratizálás fontosságát hirdette, de csak mérsékelt társadalmi reformokra {I-127.} gondolt. Bethlen István és a mögötte álló erők viszont a nyugodt átmenetre, a stabilitásra hivatkozva egészében véve is viszonylag csekély változtatásokat tartottak szükségesnek. Nem kívántak a tulajdonviszonyokba komolyabb mértékben beavatkozni és az ország irányítását továbbra is a polgári osztály kezében akarták tudni. Ilyen körülmények között a hazai németellenes erők egységfrontja nem jöhetett létre. A Kisgazdapárt a szociáldemokráciával lépett szövetségre 1943 júliusában. Bethlen és köre viszont 1943. február 27-én megalakította a Magyar Nemzeti Társaskört, majd a polgári összefogás jegyében létrehozták a Demokratikus Polgári Szövetséget, amelyhez a bethlenista politikusokon kívül számos nagytőkés, legitimista arisztokrata, a Rassay-párt és Vázsonyi János pártja is csatlakozott.

A háború éveiben a németellenes ellenzékkel szemben folytatott kormánypolitikában egészében véve inkább a tolerancia érvényesült. A legszilárdabb elemnek a kommunistaellenesség tekinthető. Mindez főleg ideológiai okokra és belső félelmekre vezethető vissza, hiszen a kommunisták ekkoriban rendkívül csekély, mintegy százfőnyi tagsággal rendelkeztek. 1943-ban Békepártra változtatták nevüket. Amíg Bárdossy alatt Keresztes-Fischer belügyminiszter kevésbé akadályozta az antifasiszta mozgalmak megerősödését, addig a Kállay-kormány első hónapjaiban a keményebb módszerek kerültek előtérbe. A baloldali erők helyzetében egyértelmű javulásra csak 1943-ban került sor. A kormány ekkor is vigyázott arra, hogy egyik ellenzéki párt se kerüljön túlságosan kedvező pozícióba. A baloldali pártok nem kívánták létüket kockára tenni, így a németellenes és reformpárti erők megszervezése, nézeteik kifejtése gyakran nem közvetlenül pártkeretekben történt. A Népszava 1941. karácsonyi számában valóságos cikkgyűjtemény jelent meg a nemzeti összefogásról a függetlenség és haladás eszméje jegyében. Szerzői között különböző pártállású politikusok – Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szakasits Árpád – és neves közéleti személyiségek – Benedek Marcell, Szekfű Gyula, Móricz Zsigmond – voltak. Hasonló célt szolgáltak azok a tüntetések is, amelyek a magyar történelem függetlenségi hagyományairól – október 6., március 15. – emlékeztek meg. Az antifasiszta erők összefogásának jegyében jött létre 1942 februárjában a Magyar Történelmi emlékbizottság Szekfű Gyula szervezésében. Serédi Jusztinián hercegprímás pedig nagy feltűnést keltő 1943-as újévi beszédében ítélte el a nemzetiszocialista eszméket. 1943-ban a Soli Deo Gloria protestáns ifjúsági egyesület – immár másodízben – konferenciát szervezett Balatonszárszóra a reformpárti értelmiség számára. Az augusztus 23-tól egy héten át tartó rendezvény arculatát a népi tábor reprezentáns személyiségeinek – Erdei Ferenc, Németh László, Darvas József, Veress Péter – színvonalas előadásai határozták meg. Itt fogalmazták meg legmarkánsabban a „harmadik út” koncepcióját, amely távolságot tartva az „angolszász kapitalizmus” és a szovjet rendszer között, egy belső erőforrásokra támaszkodó megújulás szükségességét hangsúlyozta. Az előadók azonban a „mi a teendő” jelszó alatt többet foglalkoztak a háború utáni Magyarországgal, mint a németellenes harc kérdésével. Ez persze nem egyedül a szárszói konferencia hibája volt. Nagyon sokan látták úgy még 1944 elején is, valószínűtlen optimizmussal, hogy remény van a gyors és viszonylag sima különbékére. „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét.” – jelentette ki Németh {I-128.} László. Bajcsy-Zsilinszky éppen azzal emelkedett ki közülük, hogy időnkénti téves helyzetmegítélései ellenére sem tévesztette szem elől az aktuálisabb feladatot, az általa „aktív önvédelemnek” nevezett németellenes küzdelmet. Részben ez volt az oka, hogy Magyarországon nem volt olyan párt vagy egyéb szervezet, amely – akár legalitását is kockára téve – vállalta volna a társadalom felrázását és mozgósítását egy nyílt antifasiszta küzdelem érdekében. Az antifasiszta tábor emellett a nyugati hatalmak felé tájékozódó kormány helyzetét sem kívánta megnehezíteni radikálisabb fellépéssel. Ráadásul az ellenzék zöme számos kérdésben alapvetően osztotta a hivatalos politika szempontjait. A területi kérdések megítélésén túl egyetértés volt abban, hogy az átmenetnek Magyarországon rendben, nyugodt körülmények között és a belső összeomlás kizárásával kell megvalósulnia. A németellenes fellépésnek még az ellenzéki erők is a közvetettebb, kevésbé aktív formáját választották és kényszerűségből, illetve egyéb okok miatt a hivatalos körökhöz hasonlóan szintén az átvészelés politikájára rendezkedtek be.