A belső konszolidáció sikeres befejezése után, Schwarzenberg a külpolitika felé fordult. Az első siker nem váratott sokat magára. A hesseni választófejedelemségben zavargások törtek ki, és I. Frigyes Vilmos választó a Német Szövetségtől kért segítséget a rend helyreállítására. Poroszország azonban saját szakállára kívánta elintézni a dolgot, Ausztria tekintélyének nyílt megsértésével. Már majdnem kitört a háború, mikor I. Miklós cár  (I. Romanov Miklós, minden oroszok cárja) Ausztria mellett foglalt állást, így Poroszország 1850. november 29-én kénytelen volt megkötni az olmützi punktációkat, melynek értelmében a bajor hadsereg vonult Hessenbe, mindez súlyosan megalázta Poroszországot. Schwarzenberg - Bruck nyomdokain haladva - felvetette, hogy Ausztria teljes birtokállományával lépjen be a Német Szövetségbe - ami bizonyára óriási haszonnal járna a gazdsági fejlődés szempontjából. Poroszország azonban attól tette függővé beleegyezését, hogy Ausztria megossza vele a Szövetség elnöki tisztét. Erre azonban Ferenc József nem volt hajlandó, és a javaslatot visszavonták. Ezalatt Schwarzenberg 1852. április 5-én elhunyt. Miniszterelnöke halála súlyosan megrázta a császárt, azonban így maga vehette át a külpolitika irányítását. Ferenc József ekkor Bachot  (Alexander Bach, belügyminiszter, majd a Bach-rendszer atyja) kívánta kinevezni Schwarzenberg megüresedett helyére. Azonban Kübeck és Metternich meggyőzték ennek helytelenségéről. Bach és Kübeck fejlesztették tovább Schwarzenberg neoabszolutizmusát. Az új államvezetési forma hasonlított Metternich rendszeréhez. A rendőri és a kémszervezetet tovább fejlesztették, és az eddigi óriási rendőri erőt kiegészítették az újonnan felállított zsandársággal. De még ez sem volt elég, a rendfenntartásba (ez így volt Metternich alatt is) bevonták a hadsereget, és a több tízezer spiclit, akik információkkal segítették a rendszert. Adolf Fischof következő leírása reális: ,,A térdepelő papság, az ülő hivatalnokság, az álló katonaság és a csúszó-mászó spiclik serege."  De volt ezenkívül is támasza a rendszernek. Szintén a '48 előtti helyzethez hasonlít a hivatalnokság mint az állam fenntartója, csupán egy területen történt változás de erre később térek ki. A rendszert támogatta ezenkívül a papság is. A Metternichi rendszer minden reakciós vonása ellenére, megtartotta a jozefinista egyházipolitikai elemeket. A katolikus papság az új rendszerben követelni kezdte, ezek felszámolását. Stadion elutasította a püspöki gyűlés összehívását, azonban végülis beadta a derekát, így 1849. április 30-án megnyitották a gyűlést mely egészen június 17-ig tartott. A gyűlésen Friedrich Schwarzenberg bíboros, herceg elnökölt (fivére volt a miniszterelnöknek). Rauscher bíboros ekkor javaslatot adott elő, melyben a jozefinista elemek felszámolása szerepelt. Ennek értelmében szabaddá vált volna a püspökök érintkezése a Szentszékkel, a házassági jog egyházi jellege visszaállt volna, a kolostori birtokok alárendelődnének az egyházi igazgatásnak, a rendek ismét szabadon érintkezhetnének külföldi rendfőnökeikkel, valamint az oktatás ismét egyházi kézbe került volna (ez az ellenreformáció sötét napjait idézi). Ugyanakkor nem kívánták alárendelni az osztrák egyházat a Szentszéknek, mert féltek annak esetleges olasz nemzeti érzéseitől. A követelések ereje nőtt, és Ferenc József - minden más miniszter ellenkezésévét figyelembe sem véve - 1850. márciusában elfogadta Thun oktatás - és vallásügyi miniszter javaslatát, mely jóváhagyta a püspöki követeléseket. Ezt a minisztertanács 1853. március 18-án és 23-án szentesítette. A rendelkezések annyiban hoztak többett a fentebb említetteknél, hogy a pápai bullák, és püspöki pásztórlevelek megjelenésének korlátozása megszűnt, megszűnt az államjoga az egyházi bíráskodásba való beleszólásra. E folyamatnak a betetőzése volt Ferenc József és felesége Erzsébet római látogatása, majd az 1855. augusztus 18-án megkötött konkordátum mely ténylegesen is az egyház kezébe helyezte az oktatást. Azonban a helyzetnek voltak előnyei is. Alexander Bach, polgári származású ügyvéd volt, és bár az abszolutizmust szolgálta, de voltak liberális elvei is, még az után is, hogy a neoabszolutizmus támogatójává vált. Míg belügyminiszter volt, hatalma szinte diktátori méretét, forradalmi célokra használta fel (bár végülis úgy döntött, hogy a közigazgatás hatékonysága előbbre való egy liberális alkotmánynál). A jobbágyfelszabadítás újból megerősítetetett. Minden rendi és tartományi privilégium eltöröltetett (erre még Metternich alatt sem került sor), még Magyarországé is. Azonban így járt a horvát sábor és más egyéb gyűlések is. A nem magyar magyarországi nemzetek most élvezhették a Habsburgok "háláját", nem hiába mondta, egy magyar nemes, horvát ,,kollégájának": ,,Amit mi kaptunk büntetésként, azt kaptátok ki jutalomként." A német nagyburzsoázia is jelentős támogatásokat kapott. A rendszer ezen kívül kötelezővé tette a német nyelvet az egész birodalomban, így a birodalom előszőr és utoljára teljesen egységes, német állammá vált (ezúttal már tudatos németesítő szándékkal, ugyanis a Schwarzenberget követő külügyminiszterek és Ferenc József is elfogadták Brucknak a Schwarzenberg-kormány pénzügyminiszterének a 70 milliós birodalomról szóló elméletét). A Bach-rendszer Magyarországra teljesen új, forradalmi közigazgatást hozott. Azelőtt Magyarország igazgatása a Pest-budai Helytartótanácsból és a bécsi Magyar Kancelláriából állt. A Helytartótanács továbbította a Kancellária rendeleteit a 63 megyébe, ezekbe a független testületekbe, melyeket szinte kedvtelésből a középnemesség (a későbbi dzsentri) igazgatott. A Bach-rendszer alatt mindez megváltozott. Az országot német hivatalnokok özönlötték el (ezek számára kötelező volt a zsínóros magyar nadrág ill. süveg viselése, így aztán a népnyelv ,,Bach-huszároknak" nevezte őket), akik az új központosított hivatali szervezetet működtették. Az országgyűlést nem hívták össze, a megyék önállósága megszűnt. Ferenc József miután belföldön a helyzet megszilárdult, és a külpolitkiában nyugalom állt be, Ferenc József - anyja erőteljes ösztönzésére - a házasság felé fordította tekintetét. Az élen Zsófia főhercegasszony járt, aki a bajor Wittelsbach házból (saját családja) szemelt ki feleséget császári fia számára. Ez a hölgy pedig, saját Ludowika húgának, Helena lányára gondolt. Azonban a dolgok másként alakultak mint ahogy a főhercegasszony képzelte. Császári fia szerelmes lett Erzsébet  (Wittelsbach Erzsébet, Ferenc József felesége) unokahúgába. Így 1854. április 24-én oltárhoz vezette a mindössze 16 és fél éves Erzésbetet. Mikor aztán a kudarcok után, a rendszer szükségét érezte népeivel való megbékélésnek, a császári pár sokszor látogatott a birodalom országaiba. Azonban a császárné bájai ellenére is, Itáliában még a nemesek sem mentek el a hivatalos fogadásra (pl. Bresciában), Magyarországon pedig bár a hivatalos fogadtatás már melegebb volt, de a néphangulatban változás nem állt be. A külpolitikában is jelentős változás állt be. A '49-es intervenció (melyért az oroszok csak pénzt kaptak, azt is '53-ra) és az '50-es diplomáciai támogatás fejében a cár bízott Ausztria támogatásában (holott mikor Schwarzenberg elfogadta azt tudta hogy nem fogja kiegyenlíteni a számlát). Így 1853. tavaszán a konstantinápolyi orosz követ jegyzéket nyújtott át, mely a cár török uralom alatt álló szlávok feletti protektori jogát követelte. Ezt a szultán elutasította. Válaszul orosz csapatok vonultak be Havasalföld és Moldva fejedelemségekbe. Franciaország és Anglia azonban a Porta mellé állt, mire az hadat üzent Oroszországnak. A Boszporuszra angol hajók futottak be, és a két nyugati hatalom véd- és dacszövetséget vállalt a törökökkel. Poroszország deklarálta semlegességét, azonban Ausztria habozott. Már Schwarzenberg kijelentette: Ausztria nem tűrheti a dunai fejedelemségek (Havasalföld és Moldva) megszállását, még ha - és ez volt az orosz indok - az az ottani keresztény népesség védelme érdekében történik is. 3 csoport alakult ki az osztrák politikában. Az egyik Windisch-Grätz, Radetzky és a tábornoki kar volt, az oroszokkal való megeggyezést szorgalmazta. A másik Bach, Boul (Schwarzenberg utódja a külügyminiszteri székben) és Hübner (a párizsi követ) körül, akik a Franciaországgal kötendő szövetséget támogatták. A 3.-at Bruck neve fémjelezte, és szintén a "70 milliós birodalomra" épült. Azonban végülis Bach és Boul álláspontja győzött. Így Boul 1854. augusztus 8-án szerződést kötött a nyugati hatalmakkal, mely tartalmazta az orosz befolyás visszaszorítását, és a Dardenellák bármely hatalom elleni védelmét. 1854. augusztusában osztrák seregek szállták meg a dunai fejedelemségeket. Októberben Ferenc József elrendelte a mozgósítást, és bár ezt egy hónappal később - Hess tábornok és Bruck erőteljes közbelépésére - leállították, de ez megakadályozta a cárt hogy a Krímben bevesse egész seregét. 1854. december 2-án szerződés jött létre az angol a francia illetve az osztrák kormány között, mely szerint ha 1855. január 1-ig nem történik meg a békekötés új megállapodást kötnek. Csak egy gond volt. Az osztrák gazdaságot nagyon kimerítette a mozgósított hadsereg eltartása, ténylegesen annyira mint ha hadviselő lett volna. 1854. júniusában államkölcsönt bocsájtottak ki, melynek jegyzését vagyon arányában kötelezővé tették és erőszakkal behajtották. Végül 1855. júniusában a hadsereget ismét békelétszámra állították vissza. Csupán a dunai fejedelemségek megszállását tartották fenn, remélve hogy azokat megtarthatják. Az osztrák kormányköröknek kész terveik voltak a keleti fejlettségű tartományok berendezésére, az út- és vasútépítéstől a parasztság tehermentesítéséig számos hasznos intézkedés. Az 1856. március 30-án kezdődött párizsi kongresszus megtiltotta Oroszországnak hogy a Fekete-tenger térségében flottát, és erődítményeket tartson, valamint Besszarábia egy résézt Moldvához csatolták. A békének súlyos következményei lettek. Oroszország - joggal - megsértődött Ausztria hálátlan magatartásán és örömmel vette volna annak kudarcát. Franciaország és Anglia pedig biztos volt abban, hogy ha Ausztria már az elején háborúba lép, Oroszország harc nélkül meghátrál. Így a Habsburg Monarchia elszigetelődött. III. Napóleon - nagy terve az olasz nemzeti egység francia segítséggel való létrejötte jegyében - 1857. áprilisában tudatta Bismarckkal az új porosz kancellárral, hogy fegyveresen is támogatni fogja az olasz egységmozgalmat. Az 1859. január 1-i fogadáson pedig közölte Hübnerrel: ,,kormányához való viszonya már nem olyan jó mint a múltban." Ez egyenlő volt a hadüzenettel. Ekkor már maga Ferenc József is háborút akart, mivel a vezető körök szerint ez volt az egyetlen esély a teljes gazdasági csőd elódázására (akárcsak 1914-ben, meg különben is, Cavour folyamatosan provokálta Ausztriát). Így hát 1859. április 29-én ultimátumot küldött a szárd-piemonti királynak Viktor Emánuelnek leszerelést követelve. Ezt Cavour miniszterelnök rögtön elutasította. Boul ekkor lemondott. A nagyobb probléma azonban az volt, hogy mint támadó fél Ausztria nem számíthatott sem Anglia sem a Német Szövetség segítségére. A hadvezetéssel azonban gond volt. Heinrich von Hess tábornok, Radetzky munkatársa volt a legalkalmasabb a csapatok irányítására, azonban nem szívlelte Ferenc József reakciós rendszerét, így a császár Gyulay Ferencet  (Gyulay tábornok) válaszotta. Gyulay - akár később Benedek - határozottan visszautasította a felkérést, és csak erőteljes utasításra foglalta el a helyét. A harci cselekmények a K-K Armee 1859-ről szóló részénél. A vége a magentai vereség lett. Ekkor Ferenc József személyesen vette át a csapatok parancsnokságát, azonban 1859. június 24-én a Solferinó melletti csatában ismét vereség következett. Ekkor III. Napóleon fegyverszüneti javaslattal állt elő. De miért, mikor győzött? A francia császár félt attól, hogy Ausztria teljes veresége forradalmi eseményekhez vezet. Ezenkívül a Rajna mentén álló hat porosz és német szövetségi hadosztály rémísztőleg hatott. Így hát elérve megleckéztetését - ami tulajdonképpeni célja volt - nem volt több oka harcolni. Ferenc József éppoly kevesett töprenghetett a javaslat elfogadásán mint ellenfele annak megtételén. A békében Ausztria elvesztette Lombardiát, Velence és a Várnégyszög azonban a kezén maradt. Viszont a Toscanai és Modenai Habsburg uralomnak vége szakadt. Ezzel az Itália feletti Habsburg uralom füstbe ment. Bach a kudarc hatására megbukott (párizsi követ lett), és megkezdődött a kísérletezés a rendszer átalakítására.