1918-ban a dualizmus megmentése már merő illúzió volt. Ennek ellenére a köztársaságot és a Monarchia széthullását még mindig el lehetett volna kerülni. Ennek hiteles történetét kívánom felvázolni. Ebben nagyban támaszkodok gróf Károlyi Mihálynak annak a személynek az önéletrajzára aki megítélésem szerint kiérdemli a 3. legnagyobb magyar megtisztelő címet.

A dualista rendszer korhadságához 1918-ban már nem férhetett semmi kétség. De a birodalom még ekkor is menthető lett volna. A Monarchia népei nagyrészt még kitartottak a dinasztia mellett, a közös hadsereg továbbra is bátran küzdött az olasz front poklában és megfelelő intézkedések esetén a birodalom akár területi veszteségek nélkül kerülhetett volna ki a háborúból. A Capporettói fantasztikus győzelem, Románia behódolása, a Breszt-Litovszki béke, mind-mind reménykeltőek voltak. Károly a Monarchia új császár-királya készen állt elhunyt nagybátyja örökségének megreformálására. ,,1917. március 22-ére Károly király a badeni főhadiszállásra kihallgatásra hívott meg. Egy új korszak hajnala volt ez. A fiatal király szívélyes volt (...) klasszikus magyar nyelven beszélt (tehát tudott magyarul!)...Károly közvetlen és természetes hangnemben társalgott, s beszélgetőtársát is nyíltságra ösztönözte. Olyan ember volt aki előtt mindenki gyorsan kiönti a szívét, (...) el tudta feledtetni, hogy az ember egy császárral beszél. A beszélgetés hevében öklömmel rácsaptam az asztalra. Ő azonban nem vett tudomást az etikett e durva megsértéséről - elgondolni se merem mit tett volna Ferenc József hasonló esetben. (...) szívből egyetértett érveimmel és állandóan azt ismételgette: 'Igaza van én is éppen így gondolom.' - írta Károlyi. Jászi Oszkár professzor a nemzetiségi kérdés kitűnő magyar szakértője szerint a Monarchiát "Keleti Svájccá" kéne átalakítani ami egyet jelentene egy demokratikus föderációval. Eme elképzelést helyeselte Károlyi is. A dolog nyitja már megvolt, és ha Károly beveti uralkodói hatalmát - akár még 1918 októberében is (!) - a Monarchia valamilyen formában menthető lett volna. Károlyi pártja a Polgári Radikálisok és a szociáldemokraták, Ausztriában pedig Lammasch a szociáldemokraták a szlovének, és a elég erősek voltak, hogy az uralkodó támogatásával kiragadják a hatalmat a Monarchia az idő által már tulhaladott vezetőinek kezéből és felépítsék a demokratikus föderalista Habsburg Monarchiát. ,,Ma is meg vagyok róla győződve, hogy a tárgyalásokhoz 1917-ben volt meg a lélektani pillanat, s hogy Magyarország összehasonlíthatatlanul jobban járt volna, ha meg tud egyezni az ország nem magyar népeivel." - Károlyi. Azonban Károly is örökölte ősei halogató politikáját. Így Tisza lemondása után minden maradt a régiben. Az eset igen érdekes. ,,A király (...) május 22-én lemondatta Tiszát, mégpedig elég szokatlan formában: Bécs és Budapest között a vonaton." - olvasható Károlyi önéletrajzában. A kedvező pillanat mindenesetre elszállt.  A Monarchia pedig rohant a saját vesztébe. Ottokar Czerzin aki ekkor a Monarchia külügyminisztere volt, így írt gróf Tiszához saját politikájáról: ,,Kétségkívül irányt lehet változtatni, és lehet az antant felé evezni, ha hiszünk benne, hogy ez végig is vihető. De ebben az esetben legyen meg a bátorságunk hozzá, hogy ne álljunk meg félúton. Ez a kacérkodás az árulással, anélkül, hogy csakugyan elkövetnénk, a legostobább dolog, amit tehetünk. Ezzel teljesen elveszítjük a hitelünket Berlinben, anélkül, hogy bármit is nyernénk Londonban vagy Párizsban." A régi rendszer reformja is elmaradt: a választójog (Magyarországon) egy tapodtat sem haladt előre, csupán egy érdekes eset kapcsán: ,,Rendhagyó lépésre szántam el magam: beállítottam a miniszterelnökségre, a minisztertanács ülésére. A kormány tagjai dühösen meredtek rám. Emlékezetükbe idéztem a Választójogi Blokkal kötött megállapodást, s felszólítottam őket, hogy tartsák is be. Erre az ultimátumra délután öt óráig követeltem választ. Ennek eredményeképpen biztosítottam a titkos szavazást a választókerületek egyharmadában." - számol be az ügyről Károlyi. Tavasszal tovább folytatódott a Központi Hatalmak sikersorozata. Románia végre elfogadta a bukaresti békét (1918. március, egy cikkely tartalmazott határkiigazítást is Magyarország javára), Trockij és társai is erre kényszerültek Breszt-Litvoszkban (Ukrajnát osztrák-magyar csapatok szállták meg így egy ideig javult az élelmiszer ellátás), Luddendorf pedig összevonta seregeit, hogy mégegyszer nekirugaszkodjon Franciaországnak. Ekkor a konzervatív körök helyzete némileg megszilárdult. De aztán nyáron hihetetlenül gyorsan bekövetkezett a katasztrófa. Az osztrák-magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett a Piavénál (Lombardia határán!) a németek pedig éppen 6. offenzívájukat készítették elő mikor augusztus 8-án megindult az antan Amiens-i ellentámadása. A Hindenburg-vonalat áttörték Luddendorf pedig ,,a német hadsereg fekete napjának" tituálta augusztus 8-at. A piavei vereség nem volt meglepő, egyáltalán az is csoda volt, hogy az osztrák-magyar sereg négy év véres harc után még mindig képes volt támadásra, a németek veresége azonban egyértelművé tette: a háború elveszett. A teljesen lerongyolódott, puskával is alig rendelkező bolgár 1. és 2. hadsereg, a török haderő és az osztrák-magyar sereg katonáiban is csak a német győzelem reménye tartotta a lelket. Ekkorra azonban minden összeomlott. A bolgár seregek az antant offenzívája után (1918. szeptember) szétporladtak, a katonák nagy része dezertált, a maradék kétségbeesetten menekült Szófia felé. Ezután az eddig gigászi erőfeszítések árán kitartó Török Birodalom is békét kért. Kövess tábornok (magyar származású) megpróbált új balkáni frontot szervezni, de kísérlete kudarccal járt. Itt adom át a szót Károlyinak: ,,A bolgár fegyverletétel után Wekerle összehívta a pártok vezetőit, és tájékoztatta őket a helyzetről. A legcsekélyebb felindulás nélkül, őszíntén mosolyogva és nyugodtan kijelentette: ő már régóta tudja, hogy a háborút elvesztettük s így őt a legkevésbé sem lepi meg az ami most történik. Egyáltalán nem hozta zavarba, hogy az a politika amelyet évtizedeken át képviselt összeomlott. Megdöbbenésemben elnémultam. Azt jelenti ez - kérdeztem végül -, hogy nyitott szemmel rohanunk a biztos pusztulásba?" (a válasz valószínűleg igen volt). ,,Mindent meg akartam kísérelni, hogy a katasztrófát elkerüljük. Először is a wilsoni alapra kellett helyezkednünk, nem is csak azért, mert egyetértettünk a wilsoni elvekkel, hanem egész egyszerűen azért is, mert amíg ezt meg nem tettük, szó sem lehetett arról, hogy Amerika vagy bármelyik antanthatalom leüljön velünk a tárgyalóasztalhoz. A bolgár különbéke után már komolyan fenyegetett a veszély, hogy Franchet d' Esperey antantserege (benne többek között 6 szerb hadosztállyal) átlépheti a Dunát. Ez esetben Erdély és a Délvidék ellenséges kezekbe került volna, mi pedig elveszítettük volna a nemzetiségekkel folytatandó tárgyalások minden lehetőségét. Ezeket a tárgyalásokat a perszonálúnió elvi alapján kezdtük el. Értékes segítséget kaptam ebben Jászi Oszkár professzortól kinek Keleti Svájc koncepciójával teljesen egyetértettem. Az első érdemleges tárgyalásokat a Szlovák Nemzeti Párt elnökével, Dula Mátéval és több más vezetőjével folytattam, akik autonómiát kívántak Szlovákia számára, de a Magyarországról való elszakadás kérdését fel sem vetették. Nagyon engedékenynek mutatkoztak, s gondolataik jobbára megegyeztek a mieinkkel (a tárgyalások Kremsier rég kihunyt szellemét idézték, és a szlovákok is jobban jártak volna a megegyezéssel ugyanis a későbbi Csehszlovákiában annyit sem kaptak mint amit Károlyi kínált). Amikor tárgyalásaink végéhez értünk, Dula azt mondta nekem, hogy bár teljesen egyetértünk, ők nem kötelezhetik el magukat az ellenzék vezérének, akinek szava a hivatalos Magyarországot nem köti. (...) Ugyanezen az alapon zajlottak le a románokkal folytatott tárgyalásaink(...), a nehézségek nagyobbak voltak mint a szlovákoknál mivel a románok mögött hadsereg állt. Messzemenő autonómiát kívántak az erdélyi román lakosság számára, s elgondolásuk szerint Erdély sokkal lazábban függött volna össze az anyaországgal mint ahogy mi akartuk. De még e maximális követelésben is kifejezetten benne volt a Magyarországtól való el nem szakadás gondolata...A Szerb Radikális Párt részéről dr. Hadzi Kostával és Tomic Jasával álltam összeköttetésben, s ők határozottan biztosítottak támogatásukról. Horvát képviselőkkel is felvettem a kapcsolatot (...) Tisza ugyan nagyon megnehezítette a tárgyalásokat szarajevói magatartásával (Tisza többek közt azt mondta a délszlávoknak 'ha Magyarországon lennénk kidobnám önöket'), de a horvátok megértették, hogy Tisza nem képviseli a magyar népet...Megbeszéléseink egyedüli tárgya Fiume kérdése volt. Itt is az volt a benyomásunk, hogy ha nyomban megalakulhatott volna a Károlyi-kormány, egyetlen tengeri kikötőnk, Fiume problémáját kedvezően lehetett volna megoldani...Számunkra nyilvánvalóan végzetes volt egészen addig várni az engedményekkel, amíg a guillotine alá nem kerültünk...Ehy nyolcvanmilliós államszövetség (ekkora volt Németország népessége 1939 környékén) meg tudta volna védeni magát a náci agresszióval szemben. És az erőviszonyok megváltozása megakadályozhatta volna a második világháború kitörését is." - emlékezett vissza Károlyi. Buriánt leváltották, és gróf Andrássy Gyula a dualizmus megteremtőjének fia lett a közös külügyminiszter. Andrássy, Károlyi apósa volt (felesége Andrássy sarj volt) és 1918. októberében végre elfogadta Wilson programját. ,,Október 11-én a király Reichenauba hívatott kihallgatásra...Amikor utoljára beszéltem vele Laxenburban még telve volt fiatalos energiával és optimizmussal. Most mindennek nyomát is alig láttam(...), a király kimerülten ismételgette, hogy igazam van, igazam van és most is igazam van...Közölte, hogy koalíciós kormányt szeretne pártom és a radikálisok részvételével...A hosszú audiencia teljesen kimerítette a királyt. Az volt a benyomásom, hogy csalódása Czerzinben, a szerencsétlen Sixtus-ügy, és az ellene irányuló támadások megtörték ezt a jószándékú, fiatal uralkodót, és úgy éreztem uralkodása nem fog jó véget írni." - írta Károlyi. A következő nagy jelentőségű esemény a híres október 17-i császári manifesztum volt. A manifesztum felszólította Ausztria (és nem a birodalom!) népeit, hogy Reichrat-képviselőikből alakítsák meg nemzeti tanácsaikat, és működjenek közre a föderatív átalakulás ,,hatalmas munkájában." A manifesztum csupán egy de annál lényegesebb ponton lépte túl a magyar vezető réteg határait. Wekerle megfenyegette a császárt, ha nem lesz benne a manifesztumba a magyar területek intergritási záradéka: ,,Megvonom Ausztriától az élelmiszereket." Így benne volt a záradék, de elismerte a manifesztum Jugoszláviát, és bár a Bácskáról a Bánságról és Horvát-szlavóniáról nem volt szó benne, de ezek is beletartoztak volna a Jugoszláv államba. Így Wekerle október 16-án bejelentette: ,,Elengedhetetlen hogy Magyarország a perszonálúnió alapjára helyezkedjen." A Wekerle-kormány azért fogadta el a perszonálúniót, mert azt gondolta így megóvhatja hatalmát. ,,Egyik hívem, Lovászy Márton odakiáltott a kormánypártnak:  - Vegyék tudomásul, antanbarátok vagyunk! -. Szörnyű felfordulás támadt. Herceg Windisch-Grätz Lajos kiugrott a padból és ki akarta dobni Lovászyt az ülésteremből. Lovászy kijelentése nem volt éppen szerencsés, hiszen mi nem az antant, hanem a béke és a demokrácia barátai voltunk (...), másnap október 17-én Tisza István emelkedett szólásra, hogy feleljen nekem. Egészen mást mondott mint amit vártak tőle - nem akarok játékot űzni a szavakkal, elismerem azt amit gróf Károlyi Mihály tegnapi beszédében elmondott: ezt a háborút elvesztettük. - Ez a mondat valóságos menykőcsapásként érte a megdöbbent többséget. Nyílvánvaló volt, hogy Tisza az események hatása és szörnyű felelőségének súja alatt összeroppant. Ez volt a legnagyobb csapás amely a reakciót érhette. Sokan voltak akik csak most hitték el az igazságot, pusztán azért mert Tisza mondta." A Károly-féle császári manifesztum nem tartotta fel a birodalom felbomlását, hiszen legalább egy évvel elkésett. A német-osztrákok (a dinasztia iránt a második leglojálisabb nép) voltak az egyetlenek akik valamennyire elfogadták a manifesztumot és Reichrat-képviselőikből megalakították nemzeti tanácsukat. Még a lengyelek, akik a birodalom leghívebb szolgálói voltak is elfordultak a dinasztiától, letettek a Habsburg-lengyel Királyságról is hiszen nem lett volna bölcs dolog egy bukott dinasztiát támogatni. A manifesztumnak egyetlen pozitív következménye volt: a régi rendszer megszüntetésével feloldotta eskülyük alól a császári hivatalnokokat, így lehetővé tette a forradalom vér nélküli győzelmét. Október 25-én megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, Károlyi vezetésével. 27-én Krausz Simon, a Magyar Bank vezérigazgatója felkereste Károlyit, hogy sikerült kiutat találni: egy baloldali koalíciós kormány Károlyi vezetésével, két hónapig még fennmarad a közös külügyminisztérium utána pedig megalakul az önálló magyar. Ráadásul a tervhez Károly már hozzájárult. Károlyi gyorsan Gödöllöre sietett - itt tartózkodott a király. ,,Amikor kiértem Gödöllöre, az udvart nagy felfordulásban találtam. A király csapatostul fogadta a magyar politikusokat - jó részüket most látta először életében - hogy megismerje alattvalói kívánságait. (...) A király a kastély nagy sarokszalonjában fogadott. (...) IV. Károly az íroasztala mellett állt, tábori egyenruhában, gamásnisan. Cigarettázott, és nagy idegfeszültség látszott rajta. Akárhogy is, mély rokonszenvet éreztem iránta. Közöltem vele, hogy kész vagyok a válságot azon kompromisszum alapján megoldani, melyről előző nap Krausz Simon és Hunyady révén szereztem tudomást. A király félbeszakított mondván, hogy nem tud semmiféle tervről. - Egyetértek a programmal - mondotta később -  habár előzőleg nem volt róla tudomásom.  - De nyomatékosan hozzátette: - Engem mindig arra figyelmeztettek, hogy ön a köztársaságot akarja. Igaz ez? - Nem a köztársaságot akarom én - feleltem - hanem a független, demokratikus Magyarországot. - A király fürkészően nézett rám majd azt mondta: - Elhatároztam, hogy önt magyar miniszterelnökömmé kinevezem. - Meghajoltam (...). - Fejtse ki nyugodtan és alaposan a programját, és beszéljünk meg mindent jól. Nézzük mit kell tennünk ebben a nehéz helyzetben. - (...) Németül felolvastam neki a Nemzeti Tanács programjának rövid összefogalását. - Beleegyezem - mondta többször is. - A legfontosabb számunkra Wilson jegyzékének fenntartás nélküli elfogadása - mondta. (...) A király ezután elküldött Batthyányiért, Garamiért, Kunfiért és Jásziért, hogy megismerje kormányom jövendő tagjait." Közben Károly felkérte Hadik János grófot is a kormányalakításra de elfelejtte közölni vele, hogy Károly mellett döntött. A helyzet zavaros volt: mikor Károly közölte telefonon Andrássyval, hogy Károlyit fogja kinevezni Andrássy (Károlyi apósa) kikelt mondván: ,,Ha felséged kinevezi Károlyit, akkor jobb ha engem bolondokházába küld, nekem akkor ott a helyem." A helyzet igen zavaros volt, Károlyi az udvarral Bécsbe utazott, de ott kiderült hogy Károly elejtette. József főherceggel eggyütt utazott vissza Budapestre. Hadikot közben ismét felkérték a kormányalakításra, és tárgyalásokba kezdett Károlyival. Már-már megegyeztek mikor a tömeg a Lánchídon át a várba indult, kikényszeríteni Károlyi kinevezését. A hídnál rendőrök és katonák várták őket. A honvédek utat míg a rendőrök tüzet nyitottak. Az eset végleg elvágta a békés megoldás lehetőségét. ,,Október 30-án reggel fél hatkor fölkeresett egy ismeretlen tiszt, aki a Katonatanács elnökének mondta magát. A tiszt, Csernyák százados, közölte velem, hogy a katonák el akarják foglalni az összes középületeket, meg akarják szállni a várost, és követelni fogják miniszterelnökké való kinevezésemet. A legnagyobb nehézséggel tudtam csak őt lebeszélni a tervről. (...) Késő délután kaptuk a hírt, hogy a Katonatanács elfoglalta a térparancsnokságot. Meg voltunk döbbenve. Estére a forradalom kibontakozott. (...) A zendülő katonák a kezükbe ragadták a kezdeményezést, mi pedig kénytelenek voltunk követni őket." Este Károlyit a várba hívatták, Hadik bejelentette a lemondását, József főherceg pedig - a király megbízásából - Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. A helyzet veszélyes volt, csupán a munkásság állt az anarchia és a rend között. ,,A népharag különösen Tisza, Windischgraetz, továbbá Szurmay és Lukachich tábornokok ellen irányult. Amikor hallottam a személyük elleni fenyegetésekről, intézkedtem, hogy rendőrség gondoskodjon biztonságukról. Délután értesítettek, hogy Lukacich tábornokot a katonák elfogták és bevitték a Nemzeti Tanács régi helyiségébe, az emberek tombolva követelték hogy a kegyetlen tábornokot szolgáltassák ki nekik. Szerencsére az Astóriában lévő vezető emberek nem veszítették el a lélekjelenlétüket. (...) Míg beszéltem, utasításomra Lukacichot polgári ruhába öltöztették át, két barátom a szálló hátsó kapuján kiszöktette az utcára. Ezután a kormány tagjaival felmentem a Várba, hogy József főherceg előtt az esküt letegyük. A palota előcsarnokában kaptuk a hírt, hogy Tisza Istvánt városligeti villájában meggyilkolták. Öt perccel az eskütétel aktusa előtt tudtuk meg ezt a megdöbbentő eseményt, amely a kijelelölt igazságügy-miniszterünket0, Szladits Károlyt annyira megrémítette, hogy nyomban sarkon fordult és eltűnt. Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunk becsületén esett." A kormány a Károlyi-párt, a Polgári radikálisok és a szociáldemokraták bizonytalan szövetségén alapult. ,, Olyan megbízható erőre volt szükségünk, amelynek segítségével az államgépezet simán működik. (...) Az ütőkártyák a szociáldemokraták kezében voltak. A nacionalista Károlyi-pártnak akarata ellenére tudomásul kellett vennie, hogy a siker a szociáldemokraták támogatásától függ. Csak ők fékezhették meg a zendüléseket, csak ők menthették meg a földbirtokosokat, a gyárosokat, a bankigazgatókat. Paradox módon a szociáldemokraták voltak a  magántulajdon egyetlen biztosítékai." - írta Károlyi. A Károlyi-kormány elsődleges feladatának a békekötést tekintette ez azonban problémába ütközött: ,,Lansing október 18-i jegyézke egyértelművé tette, hogy az antant a Hohenzollernekkel és a Habsburgokkal nem hajlandó tárgyalni. Ennek eredménye lett a német és az osztrák köztársaság kikiáltása, az utódállamok megalakulása, s mindez számunkra is lehetetlenné tette, hogy a Monarchia egyedüli olyan állama legyünk, amely halogatja a köztársaság kikiáltását, jóllehet addig egyikünk sem volt köztársaság párti." - emlékezett vissza Károlyi. A Nemzeti Tanács végül válaszút elé állította József főherceget, vagy elfogadja a kormány lemondását vagy kieszközli Károlynál, hogy Károlyiékat mentse fel esküjük alól. Károly erre hajlandó volt, így a köztársaság sem maradhatott el sokáig. (nyílvánvaló hogy ekkorra már teljesen összetört) 1918. november elseje volt. November 13-án Károly lemondott a magyar ügyekben való részvételről, 16-án kikiáltották a köztársaságot. Így ért véget a Habsburgok uralma.