Teleki a 2. bécsi döntés győzelemként könyvelhette el. Igaz, csak két hatalom vett részt a döntés meghozatalában. A magyar területi igények jogosságát általánosságban a szovjet kormány is elismerte és a román külpolitikai fordulat után Anglia sem kívánt kiállni Bukarest mellett. A megoldás mégsem hozott megnyugvást. A román politikusokat ugyan megdöbbentette az eset, de tanultak belőle és Antonescu marsall hatalomátvételével gyökeres belpolitikai fordulatot hajtotta végre. A magyar társadalom természetesen önfeledten ünnepelte az újabb területgyarapodást, s szinte azonnal megfogalmazódott az igény a dél-erdélyi területek megszerzésére is. A második bécsi döntés így nem hozott megnyugvást, s kemény versenyfutás kezdődött meg a német kegyekért annak eldöntésére, hogy ki birtokolja Erdély egészét. A revíziós téren kapott segítség a hazai közvélemény túlnyomó részében még jobban megerősítette a német orientáció előnyeit. Sokan abban reménykedtek, hogy kellően lojális magatartás esetén meg lehet szerezni Hitler támogatását Dél-Erdély ügyében. A konzervatív tábor és a baloldal érvelését, hogy ezek a területek „járnak” Magyarországnak és nem tartozunk hálával értük senkinek, az események cáfolni látszottak. Teleki viszont elégedetlen volt a területszerzés módjával, világosan látva, hogy a második bécsi döntés komoly következményekkel fog járni. Az ősz folyamán, jórészt német követelésre olyan bel- és külpolitikai lépésekre került sor, amelyek egybecsengtek a hazai szélsőjobboldal követeléseivel. A magyar kormány Bécsben kötelezte magát, hogy biztosítja a népcsoport-autonómiát a német kisebbség számára. Az elért siker hatásaként október végétől a Volksbund monopolhelyzetbe került a magyarországi németség szervezése terén. Szeptemberben Szálasi amnesztiában részesült és kiszabadulása után vezetésével újból létrejött a nyilas pártok egysége. Tovább erősítette őket, hogy hatályon kívül helyezték a híres 3400-as rendeletet, amely megtiltotta a közalkalmazottaknak, hogy rendszerellenes mozgalomban részt vegyenek. A kedvező körülményeket kihasználva Imrédy Béla 16 képviselőtársával kilépett a kormánypártból és az „úri” szélsőjobb immár sokadik zászlóbontásaként megalapították a Magyar Megújulás Pártját (MMP). A nemzetiszocialista tábor októberben nagyszabású bányászsztrájkot szervezett. A sztrájkban, amely a korszak egyik legnagyobb ilyen jellegű megmozdulása volt, 30 ezer ember vett részt, az erődemonstráció azonban nem hozta meg a kívánt hatást. A MÉP-képviselők többsége nem követte Imrédyt, a kormány gyakorlatilag megbuktathatatlan lett azzal, hogy a visszacsatolt területekről behívott képviselők – a Felvidékről és Kárpátaljáról összesen 28, Erdélyből pedig 51 – szinte kivétel nélkül a kormányt támogatták. Teleki megbuktatása szempontjából kevés jelentősége volt, hogy a jobboldali ellenzék 70 vagy 50 mandátummal rendelkezik. Német segítségben sem reménykedhettek. Szeptember–november folyamán Teleki teljesítette Hitler főbb követeléseit: átengedte az ország területén a Románia megszállására indított német csapatokat, Berlin számára kedvezően módosították a kétoldalú gazdasági megállapodásokat és Magyarország – a régió országai közül elsőként – csatlakozott a szeptemberben megkötött német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez. Ilyen körülmények között a náci vezetés nem látta indokoltnak, hogy közvetlen beavatkozással juttassa hatalomra a magyar {I-119.} szélsőjobboldalt. Jól látták, hogy a nyilasok nem rendelkeznek kormányzóképes vezetői garnitúrával, és ami a legfontosabb, egy bizonytalan kimenetelű hatalomátvételi kísérlettel nem kívánták kockáztatni a térség nyugalmát. Nem csekély megdöbbenést keltett idehaza, hogy Romániában Antonescu marsall német beleegyezéssel véresen leszámolt a Vasgárdával.

Telekinek tehát sikerült kivédenie a szélsőjobboldal rohamát, sőt további imrédysta minisztertől is megszabadult. Teleki Mihályt Bánffy Dániel váltotta a földművelésügy élén. Igaz, az ár sem volt csekély. A kormányfő belpolitikai engedményként megkezdte az újabb zsidótörvény-javaslat előkészítését és egy, a korporációs rendszer fokozottabb adaptációjára épülő alkotmányreform kidolgozását. Nemzetközi téren Anglia magatartása okozott gondot. London világosan értésére adta Telekinek, hogy Németországgal bármilyen konkrét katonai együttműködés esetén Magyarországnak politikai következményekkel kell számolnia. A magyar kormányfő számára egyetlen lehetőség kínálkozott, hogy javítsa pozícióját a nyugati hatalmak szemében: közeledés Jugoszláviához. A kapcsolatok javulását az 1940. december 12-én aláírt jugoszláv–magyar örökbarátsági szerződés látványosan demonstrálta. A szerződés jól illeszkedett a Dél-Erdély megszerzését célzó magyar tervekhez, de nem ellenezte Hitler sem, abban a reményben, hogy ezáltal könnyebben fel lehet sorakoztatni Belgrádot a tengely oldalán.

A német terveket a jugoszláviai fejlemények – 1941. március 26-án új, angolbarát kormány hatalomra kerülése – végleg keresztülhúzták. Hitler azonnal a katonai megoldás mellett döntött és újabb területek felajánlásáért cserébe felszólította magyar kormányt, hogy vegyen részt a Jugoszlávia elleni hadműveletekben. Teleki ezzel feloldhatatlan dilemma elé került. A német ajánlatot több okból sem utasíthatta vissza. A magyar társadalom nem volt felkészülve a német szövetséggel való szakításra, főleg olyankor nem, amikor újabb revíziós siker van kilátásban. Egy esetleges visszautasítás nagy valószínűséggel kiprovokálná az ország megszállását, ami a visszacsatolt területek elvesztését és bábkormány megalakulását is jelentené egyben. A német kérés teljesítése esetén viszont Angliával kerülhetünk szembe. Mindez rámutatott a Teleki-féle semlegességi politika legnagyobb gyengéjére: az ország külső körülmények kényszere folytán nem kerülheti ki, hogy előbb-utóbb állást ne foglaljon nyíltan Európa két hatalmi csoportosulása között. Hitlernek a magyar együttműködés kikényszerítésével éppen a politikailag egyértelmű helyzet megteremtése volt a célja. A magyar kormányfő először megpróbálta a lehetetlent és számos feltétele támasztásával igyekezett csökkenteni a katonai részvétel súlyát, de hiába: a brit hadüzenet elkerülhetetlennek tűnt. Teleki pedig nem bírta el azt a felelősséget, amellyel politikája kudarcát elismerve szembe kellett néznie. Április 3-án hajnalban elkövetett öngyilkossága az államférfiúi felelősség sajátos megnyilvánulása volt. Azzal a szándékkal követte el tettét, hogy rádöbbentse a hivatalos köröket a jugoszláv háború kapcsán vártható veszélyekre.