| Darányi Kálmán miniszterelnöki kinevezését 1936 őszén konzervatív részről nagy várakozás kísérte, amelynek ő igyekezett is megfelelni. Leépítette a pártapparátust, a pártvezetés élére mérsékelt politikusokat ültetett. A kormányfő eleinte a szélsőjobboldallal szemben is határozottnak bizonyult. 1937 folyamán betiltatta a két legjelentősebb nemzetiszocialista erőt a NAP-ot és a kaszáskeresztes mozgalmat, vezetőiket – Szálasit és Böszörményit – pedig kisebb börtönbüntetésekre ítélték. Egy fegyveres puccskísérlet lehetőségének felmerülése kapcsán retorziókat léptettek életbe a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) ellen. Az intézkedés a MOVE-nek szólt, de a többi szervezet is érthetett belőle. A Gömbös által nyugdíjaztatott, ám most honvédelmi miniszterré kinevezett Rőder Vilmosra várt az a feladat, hogy a szélsőjobb további térnyerését megakadályozza a hadseregben. Darányit azonban kezdettől óvatosságra intette, hogy az erősödő szélsőjobb heves sajtókampánnyal és utcai tüntetésekkel válaszolt lépéseire, ráadásul tekintettel kellett lennie a NEP-en belül tekintélyes erőt jelentő volt Gömbös-párti képviselőkre. Korlátozott lehetőségei az alkatának is jobban megfelelő kompromisszumos politika irányába tolták. Ez tükröződött a kormány összetételében is: egyfelől megtartotta elődje számos emberét – Bornemisszát, Hómant – másfelől visszahozta a kormányba Fabinyit és Imrédyt. A MOVE megrendszabályozása – a várakozásokkal ellentétben – egyedi jelenség maradt. A szélsőjobb ellen a továbbiakban sem az egyesületekben, sem a sajtóban nem lépett fel. A kormánypárton belül pedig megnyerni vagy legalábbis semlegesíteni igyekezett őket. Annyi eredményt valóban elért, hogy a hajdani Gömbös-tábor elkezdett széthullani. Egyesek, mint Bornemissza Géza és Mikecz Ödön, kiegyezve Darányival megtartották pozíciójukat, mások – Marton Béla – kivárásra rendezkedtek be és végül néhányan – Rajniss Ferenc, Hubay Kálmán sorolható ide – a nyilasok között vélték megtalálni számításukat. A demokratikus erők régi követelése, a titkos választójog bevezetése mindinkább megkerülhetetlennek látszott, különösen, hogy azt – saját bázisuk megerősödését remélve tőle – a nyilasok is támogatták. A konzervatív politikusok viszont joggal tartottak attól, hogy a titkos választójog bevezetése egy olyan „radikális” összetételű parlamentet eredményezne, amelyben a jobb- és baloldali ellenzék, azaz a kisgazdák, de különösen a nyilasok jelentős szerephez jutnának. A várható negatív következmények ellensúlyozására korrektívumokra van szükség. Ez a választójog szűkítését, valamint a kormányzó és a felsőház jogkörének bővítését foglalta magába. Az alkotmányjogi {I-97.} reformok ügyében Darányi Kálmán 1936. december 3-ra pártközi konferenciát hívott egybe, ahol a konzervatív tábornak általánosságban sikerült elfogadtatnia a részt vevő pártokkal a három javaslatot. 1937-ben a kormány erőfeszítéseit jórészt ezek megvalósítására koncentrálta. Először a kormányzói jogkör kiterjesztését sikerült elfogadtatni a parlamenttel. Az 1937. évi XIX. tc. kiterjesztette Horthy halasztó erejű vétójogát – a neki nem tetsző törvényjavaslatokat mostantól két alkalommal küldhette vissza megfontolásra a parlamentnek – és egyértelműen megszüntette annak lehetőségét, hogy személyét az országgyűlés felelősségre vonhassa. Emellett utódajánlási jogot biztosított a kormányzónak. A felsőházi reform ügye távolról sem volt ilyen könnyű feladat. Igaz, a felsőház korábban határozott ellenállást tanúsított Gömbös diktatórikus törekvéseivel szemben, ám a baloldali ellenzéknek komoly fenntartásai voltak a „grófok és bankárok” gyűjtőhelyének tartott intézménnyel szemben. Ennek ellenére még ugyanezen év végén sikerült tető alá hozni a reformot. (1937. évi XXVII. tc.) Eszerint a második kamara kétszer is visszaküldhetett valamely törvényjavaslatot a képviselőháznak, s ha ezután sem volt egyetértés a két ház között, akkor az adott kérdésről együttes ülésen, titkos szavazással kellett dönteni. Utoljára került sor a választójogra. A kormány tervezete szerint a titkosság bevezetése fejében csökkenteni kell a szavazásra jogosultak számát, amit a műveltségi cenzus és az életkor felemelésével kívánt elérni. Ez utóbbi elképzelés érthetően nagy vihart kavart ellenzéki körökben. A választójogi javaslat elfogadtatására már csak a következő kormány alatt kerülhetett sor.
A lakosság szélesebb rétegeit az alkotmányjogi reformoknál jobban érdekelték a Darányi-kormány szociálpolitikai elképzelései. Darányi ezen a téren ha óvatosabb formában is, de lényegében a gömbösi úton haladt. Az 1937. évi XXI. tc. fontos kérdések egész sorát rendezte és többnyire a munkásságra kedvező módon. Kimondták, hogyha valamely területen a munkabérek indokolatlanul alacsonyak, akkor a minimálbért hivatalosan kell megállapítani. Ily módon jelentős bérrendezésekre került sor, amelyek – 1938 végéig – a munkásság kb. 60%-át érintették. Előírták, hogy a munkások munkaideje heti 48, a tisztviselőké heti 44 óránál hosszabb nem lehet. Bizonyos feltételek megléte esetén pedig minimálisan évi hat nap fizetett szabadságot kell a munkavállalók részére biztosítani. 1937-ben ez közvetlenül 69 ezer embert érintett. 1938-ban pedig végre sor került (XII. tc.) a mezőgazdasági munkásság kötelező öregségi biztosítására, amely az 1920-as évek vége óta szinte minden kormány programjában szerepelt. 1937 végén tehát még úgy tűnt, hogy sikerrel járhatnak Darányinak a rendszer megszilárdítására irányuló törekvései. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
